Jó kép, de hol itt a pad?

A pipázópad pontosan ott állt, ahonnan ez a fotó készült. A hosszúhetényi szőlőnk felső sarkába állította papa még valamikor a 80-as években. Akkor a bozót helyén még szőlő volt. Sok-sok szőlő, vele sok-sok munka. És a sok-sok munka közben néha kiültünk a pipázópadra. Néhány évig papa cigizett, de már akkor sem az volt a lényeg. Később mikor leszokott és cigi helyett savanyúcukrot hordott a mellényzsebében, ugyanúgy pipázópadnak hívtuk. De a pad nem erre szolgált.

Mama-papa dolgozott, mi játszottunk és néha odaszólt: ’gyere kislányom felmegyünk a pipázóra’. Mentünk, leültünk, néztük a távolt - tiszta időben látszottak a horvát (akkor még jugo) hegyek és közben beszélgettünk. Vagy mesélt. Meg madarakat és bogarakat mutatott. És elfütyülte a madarak hangját. Tudtátok, hogy a sárgarigó azt mondja ‘huncut a bíró’, a fülemüle meg azt, hogy ‘föl-föl-föl a magasba - leejtettem a botomat’?

Ha csak egyedül dolgozott, akkor is kiült a pipázóra. Akkor csak nézelődött és gondolkodott. Nem volt kérdés, hogy ‘sietni kell’-e, mint manapság mindenkinek mindig. Ha sietni kellett, akkor is volt pipázópadon ülés. Nem ez volt az egyedüli pad a pincénél. Volt a pince előtt a diófa alatt is, asztallal. Ott ettünk-ittunk, oda ültek le az arra járó ismerősök. De az mégsem helyettesítette a PIPÁZÓPAD-ot. Az más. Onnan az ember ellát valahova. Ott békét talál. És gondolatokat.

Amikor tavaly ősszel ellőttem ezt a képet, rájöttem, hogy a PIPÁZÓPAD nem csak egy pad. Valami, amiről én eleget tudok ahhoz, hogy arról másnak is meséljek. Esetleg abban is segítsek, hogyan talál mindenki PIPÁZÓPAD-ot magának.