Hasznos állat-e a kaméleon?

“Ha megpróbálok mást csinálni, mint szoktam,

Rám szólnak :hagyd abba, de gyorsan!

Maradok hát inkább aki voltam'“

(Hobo, Deák Bill Gyula)

Ezt a posztot hónapokkal korábban kezdtem el fejben írni. Olvastam egy újság cikket arról, milyen súlyos probléma lehet, hogy a net nem felejt és emberek évekkel korábbi posztjaik miatt vesztenek el állást, címet, bármit. Egy amúgy jó nevű pszichológus szakértő is megerősítette, hogy ‘jellemgyengeség’ lehet, ha valakinek alapjaiban változik meg a véleménye valamiről. Szerintem meg ez egy alapvetően káros hozzáállás a világhoz, amikor azt tanítjuk, hogy az elvek szentek, azokhoz ragaszkodni kell. És ‘amit fiam elkezdtél, csináld is végig…’ -ez meg emberek millióinak nehezíti meg az életét itt e kis hazában. Gondoltam leírom ide, miért hülyeség.

Csak aztán nem írtam, mert a világ változott. A rendszerváltással jövő politikai pörgés -forgás beszippantott, sok hétig-hónapig nem tudtam lejönni arról, hogy olvassam, mi történik, ki mit mondott, mit csinált. Pipázópadon politizálni is kiválóan lehet, de itt pont nem annyira akarok. De ott is történt sok minden, ami e poszt felé terelt. Mert nap mint nap kerül pellengérre valaki, aki eddig látszólag nem azt mondta, mint amit ma mond. Rettenetesen fontos lenne ebben szétválogatni a Sírós Gyula féle haszonleső szélforgókat azoktól az emberektől, akik valamire rájöttek. Például akik nézik tovább az M1-et és kiderül, hogy amit ők eddig láttak, az nem volt igaz. És teljesen rendben van, ha egy év múlva egészen másként látják a világot.

Gondolkodóba ejtett engem ez a cím béli kaméleon kérdés. Baj-e az, ha egy zöld kaméleon csak azért lesz néha piros, hogy túléljen? Attól még kaméleon marad? Nem úgy lenne tisztességes, hogy azt mondja, ‘én egy zöld kaméleon vagyok’ , bemegy a piros bokrok közé és megeszi egy madagaszkári kígyászsas?

Ha igaz, az ember ennél egy kicsit bonyolultabb szerzet. Bár ebben nem vagyok egészen biztos…De ha így van, akkor lehet az is igaz, hogy az ember azért alapvetően önmaga marad, csak érik hatások és azokból tanul, okosodik, újra gondol és esetleg már másként áll a világhoz.

Elgondolkodtam rajta, vajon ha visszanéznénk hosszan, én miket gondoltam életemben, hány helyről kéne kirúgni azonnal a korábbi nézeteim miatt.

Ha nagyon távolba nézünk, kiderülne, hogy én egy meggyőződéses kommunista vagyok. Igaz, hogy kevesebb, mint 10 éves koromból származnak bizonyítékok. Egy olvasni szerető alsós voltam, aki lelkesen hordta haza az összes gyerekkönyvet, amit a könyvtárban a kezébe adtak. Mint a ‘Timúr és csapata , meg a Puskák és Galambok. Ehhez jött még az orosz tagozat, ahol elolvastuk az olvasó könyvben a mesét a toronyban sírdogáló kislányról, akinek egy szakállas ember segített megcsinálni a háziját . És a végén az ember bemutatkozott. Mint Bond, csak neki az a keresztneve, hogy Vlagyimir Iljics, nem James…Hát nekem is kellett még néhány év, mire megtudtam, hogy a kommunizmushoz tartozott más is, nem annyi, hogy a szorgalmas kommunista gyerekek felvágják a fát azoknak, akik segítségre szorulnak…Nem különbözik ez attól, mint megtudni, hogy a 14. havi nyugdíj osztás mellett volt fosztás is…

Aztán vannak a naplóim. Amiből úgy tűnhetne, hogy én egy rendkívül fantáziátlan, ámde nagyon precíz ember vagyok. Mert milyen gyerek az, aki azt írja a naplójába minden nap, hogy ‘ma esett az eső, ebéd paradicsom leves és oldalas sült krumplival, 9h Tenkes Kapitánya 4. rész’ . Nehéz lenne utólag kimagyarázni, hogy mindig irigyeltem a napló író lányokat, de annyi minden történt a nyári szünet egy-egy napján, hogy ennél bonyolultabbra sosem volt időm. Mert hát nincsenek erre bizonyítékaim…

Aztán ugye van az a fogalmazásom, hogy ‘mi leszek, ha nagy leszek’. Abban azt írtam valamikor felsős koromban, hogy a Szicíliai maffia feje és mint olyan, el fogom követni a tökéletes bűntényt és persze amit azzal szerzünk, azt szét fogom osztogatni a szegényeknek, mint Rózsa Sándor. Hát retteghetek, mikor kerül ez elő, mert ezt biza beadtuk papíron az osztályfőnökünknek és nem kaptuk vissza. Ki tudja ki és milyen alkalomra vár, hogy megjelentesse?

De aztán később is gondoltam sokszor sok mindent. És azok közül elég sok mindent már másképp gondolok.

Például rengetegszer jut eszembe, hogy milyen jó lett volna, ha életem első 18 évében nem gondolom azt, hogy a sport az egy felesleges hülyeség. Most egy kicsit könnyebb lenne nem nulláról építkezni…

Évekig hangoztattam, hogy mindenki öltözködjön úgy, ahogy a kedve tartja, kor és súlycsoport nem számít. Aztán jött a leggings és ezt már nagyon nem így érzem… Megvan az a pillanat a fejembe, mikor ezt magamra nézve is először megkérdőjeleztem. Ültem a homokozóban a fiúkkal egy gimi előtti játszótéren. Jöttek ki a csajok és megállapítottam, hogy tök szupi ruhákban jönnek, el kell mennem shoppingolni, mert ezek pont azok a szabások, amiket én is szeretek. Aztán schnitt, mert jött a felismerés. Hogy ezek a lányok 16 évesek én meg nem. És a súlycsoport sem stimmel…

Hogy az egyetemről kijőve mindenhez is értettem, ez teljesen természetes. Egészen addig, míg az első 1-2-10 levelemet ki nem javította piros tollal egyik valaha volt legkedvencebb főnököm (innen is köszi Miki! ) Így lassan abbéli nézeteim is finomodtak, mihez értek és mihez nem. Mostanra már nem sok mindenről állítanék bátorsággal ilyesmit.

Persze a gyerekneveléshez és annak minden részletéhez is értettem. Előzetesen. Ezerszer kértem gondolatban bocsánatot utólag egykori kollégám kedves otthon babázó feleségétől, akinek e kedves kolléga minden nap vett ebédet, hogy haza vigye másnapra. Én minden nap azt gondoltam, hogy “milyen nő ez, aki egész nap otthon van és még egy nyomorult ebédet sem tud összedobni”. Kb. az első babázós napomon váltottam ebben nézetet és lettem a Teletál hűséges előfizetője 4 évre.

Arról is pontos és szigorú elgondolásom volt, mit ér egy gyeses anyuka, ha nem ad magára otthon. Nézeteimnek megfelelően fel is öltöttem egy csinos fehér blúzt, szép szoknyát és a nagyon drága pénzen vett valódi bőr talpú nyári papucsot, hogy néhány hetes gyermekemmel ellibegjek a postára feladni egy csekket. Épp csak a ház elé értünk le, amikor a hasamra kötött bébi végig hányta a teljes ruházatomat, nem kímélve a puccos papucsomat sem. Még később néhányszor próbáltam harisnyát venni egy-egy alkalomra, de az annyira érdekes dolog egy babának, hogy 1 egész percnél tovább sosem maradt ép. Így ha most megkérdezne bárki, egy gyeses anyuka helyes öltözete a sok nagy zsebbel ellátott nadrág pólóval.

Amikor csak egy gyerekem volt, mindenkinek bátor tanácsokat adtam arról, mit kell tenni egy babával bizonyos helyzetekben. Aztán lett még egy gyerekem és kiderült, hogy azt pont nem és fogalmam sincs, hogy akkor mit. Szóval most már arról írnék könyvet, hogy gyereke válogatja és ne higgy senkinek.

De vannak ennél sokkal durvább fordulatok is az én nézőpontomban. Életem első 40 évében én úgy tudtam, hogy egy értelem vezérelt, feladat orientált, reál tudományokban jobban teljesítő nő vagyok. Évekig gondoltam a mindenféle személyiség tesztekről és tipizáló módszerekről, hogy full humbug mind, mert nekem ‘mindig hülyeség jön ki’. És jött egy pont, amikor elkezdtem elolvasni jobban azokat az elemzéseket, ahol az érzelem és humán oldal domborodott. És láss csodát, rájöttem, hogy ez mégsem olyan hülyeség. Csak hát hogy derülhetett volna ez ki egy olyan családban, ahol körülöttem mindenki reál szakos tanár és nem hisz semmiben, csak a tudományos bizonyítékokban. De ha ezt most már megértettem, lehet, hogy érdemes lenne ezzel kezdenem is valamit. Ilyen kis egyszerű dolgokat, mint ez a blog itt. Mégis mindig meglepődök, ha valaki megdicséri, amit írtam. Mert engem mindig a matek versenyre akartak elküldeni, hiába mondtam, hogy nem megyek oda, mert úgyis tudom ki nyer. És az nem én vagyok. Milyen más érzés lehetett volna, ha nem úgy tudom, hogy én a ‘reálos’ csak 9. lett a matekversenyen, hanem úgy, hogy én a ‘humános’ 9. lettem a matekversenyen :) Nem vagyok benne biztos, hogy ez egy előny-e vagy hátrány. Egy biztos, hogy ezzel a keresztbe fejlődéssel és működéssel kevés olyan terület van a világban, amiről én azt gondolnám, ezt én nem tudom megtanulni (persze ha úszni és kötelet mászni nem kell hozzá).

Számtalan olyan dolog van csak az én életemben, amiről valaki más mutatta meg, hogy teljesen rosszul gondolom. Mikor telket választottunk, én nagyon határozottan képviseltem, hogy legyen a faluhoz minél közelebb, bent a falu sűrűjében, mert nekem kellenek az emberek, a nyüzsgés, a kapcsolatok. Hosszú viták árán lett az utca végi sarok telek. Ennél jobban soha nem is választhattunk volna. Vagyis én csak beletörődtem. És így kiderülhetett, hogy én ezt csak azért gondolom, mert sosem próbáltam a csendet és a végtelen tájat. De így semmiért el nem cserélném. Nincs az a nyomorúságos nap, ami után jön a naplemente és egy nyáron totál kiégett tájból is ilyen csodát varázsol.

És hogy mi ebből a tanulság?

Hogy a változás az élet természetes része. Aki nem változik, nem alkalmazkodik, nem tanul, az nem egy szilárd jellem, hanem egy életre alkalmatlan lúzer. Vannak persze alapvető értékek, amit nem adunk fel sehol, semmikor. De nincs azzal semmi baj, ha valaki a 10 éve leírt mondataival már egyáltalán nem ért egyet. Mert jönnek új helyzetek, új körülmények, új tanulságok. És a világ legérettebb dolga azt mondani, hogy ‘azt hiszem ebben tévedtem’ .

Itt is tengerpart, ott is, napernyők is hasonlók, a táska meg ugyanaz. Mégis vannak olyan élethelyzetek, mikor kötelező megállni és újra gondolni az igazságokat. Hogy mi az ami alap és mi az, ami inog. Nálunk pl. eltűnt a képről a két kakas nyalókás. Nem teljesen, csak néha kicsit hátrébb vannak. Butaság lenne nem végig gondolnunk, melyik mantráink igazak még ma is…

Next
Next

Ucsitsza, ucsitsza, ucsitsza-mondta Lenin. Vagy kérdezte?