Adventi pipázgató
Nemigen van az évnek más olyan időszaka, ahol a társadalom által elvárt viselkedés a békés pipázgatás. Újságírók és megmondó emberek tömege él abból, hogy jól megmondja, hogy kell a tökéletes Karácsonyra készülve forralt borral a kézben romantikus filmeket nézni és várakozni. Kisebb probléma, hogy békésen várakozva nehéz ajándékot venni, bejglit sütni és lakást díszíteni. Főleg úgy, hogy kevés ember dolgozik olyan helyen és szakmában, akinek nem a december az egyik leghúzósabb hónapja. Talán csak a balatoni lángos sütők a kivételek. Mindenki évet zár vagy projektet zár vagy arany vasárnap is dolgozik vagy már a karácsonyi elviteles menüt készíti vagy rendeléseket postáz. És ha letette a lantot, előbb elmegy a céges év végi partyra és az ovis Karácsonyra , aztán a non-stopból visz haza felé mézet a mézeskalácssütéshez, mert más már nincs nyitva…
Kicsit sem csoda, hogy sokan a béke és nyugalom helyett a teljes összeomlás felé közelednek inkább az adventi gyertyákat gyújtogatva. Bár én sem balatoni lángososként dolgozom és a napok sem egyszerűek, de én nagyon szeretem az adventet. Van, ami mindenképp szerepel a naptáramban -ha van benne hely, ha nincs. Adventi naptár, koszorú, adventi ablak és mézeskalács nálunk mindig van. De nem azért, mert az kell. Hanem azért, mert én ezeket szeretem csinálni.
Épp ezt az ablakot festegettem, mikor rájöttem, hogy nem indítottam sem podcastot, sem zenét. Mert az a munkához kell, de ez nekem nem az. Ha az lenne, nem csinálnám. Annak semmi értelme. Tele van az advent olyan szokásokkal, amiről azt hisszük, anélkül nincs is élet.
Például el kell menni a karácsonyi vásárba, a ‘hangulat’ kedvéért. Már írtam róla itt is, hogy évek óta ugyanazzal a csalódással ballagok haza onnét. Mert hidegben, tömegben, sok pénzért rossz forralt bort inni- az pont nem az, amiről ez az egész szólna. Idén egy hétköznap délelőtt keveredtem oda és kiderült, hogy ez az igazi idő az ilyen pipázósoknak mint én. Tudjátok ki jár délelőtt a karácsonyi vásárban? Ovis és iskolás kiránduló csoportok. Úgyhogy én csak álldogáltam a lángosommal és bámészkodtam. Kevés cukibb látnivaló van, mint egy kiscsoportos ovis csapat, akik láthatósági mellényben csodálkoznak rá mindenre. És kevés szórakoztatóbb, mint 10+-os iskolások, akik portyázó csapatokra oszolva derítik fel, hogy melyik bódénál van ingyen a tejszínhab a forró csokira és cm/Ft -ra kiszámolják, melyik kürtőskalács éri meg jobban. El tudjátok képzelni az arcokat, mikor a tanárnő odalép egy csapathoz, megkérdezi, hogy akkor mindenki vett-e ajándékot a családnak már-mert ugye ezért jöttek? És kezdik kitenni a maradék pénzeiket az asztalra, amiből majd mindjárt veszik az ajándékot… 6 fiúnak együtt majdnem 350 Ft-ja volt még, viszont mindenki rendelkezett már 1 db sajtos-tejfölös lángossal, 1 db habos forró csokival, 1 kürtőskaláccsal , a menőbbek meg még egy plusz forró almalével is…
A fényeket viszont nagyon szeretem, az meg csak sötétben van. A héten Pesten járva csak a fények kedvéért esőben sétáltam egy sort az Oktogonról a Deákra. A fények megvoltak, de ennyi. Aztán tegnap este beugrottunk Pécsen a Zsolnay negyedben a ‘Fények elvarázsolt erdejé’-be. Valójában egy pénzért megtekinthető mindenféle alakba rendezett izzó halom. És mégis tök jó volt ott barangolni, jó szívvel ajánlom mindenkinek. A hely, a fények csak egy dolog. Ott is a gyerekek adtak hozzá valamit, amitől az egész varázslat lesz. Csak annyi kell hozzá, hogy nyitott füllel-szemmel járj és meghalld, amikor ámulnak és csodálkoznak. És ettől látod meg Te is a csodát. Ott van az, csak mi elfelejtettük hogy kell észre venni…
Fontos a decemberi rohanásban, hogy emlékezzünk rá, ez az egész miről szól . Hova és miért is rohanunk. Nem csak az adventben, hanem úgy a hétköznapokban is. Igyekszem olyan dolgokat keresni, ami fontos témákról szól. Tényleg fontosakról az életben, nem olyanokról, amiben úgy szeretünk tetszelegni vagy amiről valaki azt mondta. Idén egy dokumentum filmmel talált meg ez a téma engem. ‘Majdnem Család’ ez volt a címe. Nézzétek meg, ha valahol rátaláltok!
https://www.mafab.hu/movies/majdnem-csalad-705490.html
Egy német gyerekek átmeneti otthonának hétköznapjairól szól. Hetekig a fejemben kevergett és vannak benne jelenetek, mondatok, amiket sosem fogok elfelejteni. Hogy mekkora a kontraszt a magyar ‘állami gondozás’ és a német valóság között, az önmagában megér egy misét. Nem csak a mögötte levő pénz miatt, de a szemlélet miatt is. Látni, hogy míg nálunk a gyerekek sem érnek semmit , rájuk sem vigyáz senki, ott a teljes családon próbálnak meg segíteni. Ha ott egy gyereket nem látogat a szülője, akkor elmennek érte kocsival, hogy el tudjon jönni hozzá. Nálunk meg több mint 300 gyerek van sok hónapja kórházban felejtve egyedül…
Azt írtam, van ebben a filmben valami felejthetetlen. Felejthetetlen látni, hogy a gyerekek a szüleikhez minden körülmények között ragaszkodnak, bíznak bennük, újra és újra hisznek nekik . Akkor is, ha a szüleik erre nem szolgáltak rá. Akkor is, ha az anyjuk egy drogos, aki még egyszer sem azt csinálta, amit ígért. És minden egyes alkalommal csalódnak. És újra és újra kicsit belehalnak. Nem igen van ennél fontosabb üzenet az adventre. Nem kell ahhoz drogosnak lenni, hogy egy gyerek minden egyes napon újra és újra higgyen, aztán csalódjon bennünk. Elég csak azt ígérni, hogy ott leszünk a Karácsonyi vásáron, aztán közben elhúzódik egy értekezlet vagy van valami határidős…
Határidők mindig lesznek. A legtöbb határidő mögött a világon semmilyen valóságos tartalom sincs. Csak egy dátum. Ovis karácsonyi vásárok is mindig lesznek. De olyanok, ahol a mi gyerekünk vár a kapuban, olyanok többet nem lesznek. Azok csak egyszer vannak az életben.