Pipázni nehéz - a teljesítmény valódi mértékegysége

Az úgy kezdődött, hogy beterveztem 2 nap szabit, amiből egyet az ‘abszolút semmi ‘ -vel terveztem eltölteni. Kb. abban a formában, ahogy azt a kép mutatja. A terv azért született, mert már éreztem, hogy az utóbbi heteket kicsit túltoltam, rátoltam…Persze pénteken az utolsó leveleim írásánál már tüsszögtem, az out of office beállításakor már folyt az orrom és fájt a torkom. Nem ismeretlen nekem ez a jelenség. Én minden gyerekbetegséget valamilyen iskolai szünetben kaptam el. Bárányhimlős tavaszi szünetben voltam, mumszos meg téliben. És minden év végén kaptam oklevelet ‘Hiányzás mentes tanév’-ért. Ez volt a világ legundokabb ‘elismerése’. Ahol nem elég, hogy egy diáknak sosem enged otthoni napot a családja , de ezt még a teljes iskola népessége előtt hangosan fel is olvassák…Én a népességnek ahhoz a feléhez tartozom azóta is, akit amíg a feladat visz, addig a stressz élve tart és segít, amint a feladatot megoldottuk, akkor azonnal leereszt a lufi és elterülök. Gondolkodtam már rajta, hogy ez valójában szerencsés adottság-e? Mert valószínűleg engem a hormonok segítenek, ha el kell menekülni, így én leszek a túlélő, de mi a szarra megyek vele, ha közvetlenül az után, hogy boldogan fellélegzek, összeesek és belehalok a kimerültségbe. Akit a stressz lebénít, legalább előbb túl lesz rajta és nem kell annyit kínlódni…

Na szóval hétfőn úgy keltem fel, hogy akkor én most fel sem kelek, mert én ma nagybetűs PIHENÉST tartok. Hogy amúgy beteg is voltam, azért segített nem sokat ugrálni. De így sem volt könnyű. Mert nem egy padon pipáztam, csak ebben a fotelben és innét mindent is láttam, amivel valamit tenni kéne a lakásban. Iszonyú nehéz ezt kikapcsolni a fejemből. Hogy ezeket a ruhákat el kéne tenni, azokat kiteregetni, meg a mosógép, meg a mosogató, meg abban a szatyorba mi is van…Sok pihis kép készült nálam már , amin egy krimi is a képben van. Nem véletlenül. Sok éve rájöttem, hogy ez az egyetlen olyan kikapcsolódási forma nekem, ahol arra a néhány órára, amíg a sztori végére érek, tényleg nem kezdek másba. Nagyon szeretek olvasni-sok mindent- de minden más olvasmányt simán elhagyok mondat közepén is, ha valami más tennivaló a látókörömbe kerül. Krimibe akkor kezdek, ha tudom, hogy most kell egy fél nap, amíg a való világtól távol kerül az agyam .

Miközben küzdöttem az elemekkel és késztetéssel, hogy nekem ‘valamit azért mégiscsak kéne csinálni’ , elkezdtem gondolkodni azon, honnan jön ez. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, a magyar valóságban mindenki azt tanulja gyerekkorától, hogy a semmittevés az nem jó. Ezért mindenki tesz valamit. De legalábbis ‘úgy tesz, mintha’ . És itt kezdtem el komolyan gondolkodni azon, hogy valójában mit is díjaz a magyar társadalom? Ki itt a ‘jó munkásember’ ?

Nagyon szomorú eredményre jutottam. Mert egyáltalán nem a valós teljesítményt mérjük és nem is azt díjazzuk. Sem az iskolában, sem a családban, a közösségekben, sem a munkahelyen.

Hány nagyon okos gyerek szülei hallgatták meg a tanító nénitől, hogy ‘ dolgozatát valahogy megírja ötösre, de soha nem figyel’…WTF? Akkor hogy írta meg ötösre? A jó diák az, aki egész órán jelentkezik. Hát igen, nem mindig mond jót, meg ez most csak négyes alá lett, de biztosan lesz jobb anyuka, mert egész órán nagyon aktív…(Emlékszem, nekem mekkora kontraszt volt az alsós nyílt órákon a hátsó sorban csendben ceruzával lövöldöző fiúk köre, akik azért a választ tudták, meg az első soros lányok, akik már akkor jelentkeztek, amikor még nem hangzott el a kérdés …)

Kinek nincs a rokonságában olyan családanya, aki soha sehova sem tud menni, mert sajnos minden percben rengeteg dolog van náluk a ház körül, meg a kertben, meg a lakás is szalad és bármikor betoppansz hozzájuk, mindig van a kezében egy felmosófa vagy egy konyhai eszköz, de 20 év óta semmilyen változást nem látsz a lakásukon és eddig mindig bolti pilóta keksszel kínáltak meg a legnagyobb családi ünnepen is.

Van ennek családapa párja is, aki mindig valami nagy átalakításban van a házon, már mindent is megtervezett, ötvenszer elmesélte, hogy lesz, vannak minden féle tárgyak, amire rámutat, hogy azokat majd mindjárt odaheggeszti vagy lefűrészeli vagy ide kever egy maltert, aztán legközelebb újra.

Ha róluk esik szó a rokonságban, mindig úgy kerülnek szóba, hogy olyan nagyon szorgalmas család…

Meg vannak a szuper anyák. Akik a gyerek minden edzésén személyesen ott vannak a lelátón. És ott megírnak 500 db messenger üzenetet …

Aztán vannak azok az ismerősök, akik mindenhova járnak. Tudjuk róluk, mondták. Mindenféle egyetemen mosolyognak valami diplomával. Azt nem tudjuk pontosan milyen diplomák, mert 30 éve dolgoznak ugyanabban az irattárban segédirattárosként. Nagyon intelligensként szoktuk emlegetni. Bár nem nagyon szólnak bele a beszélgetésekbe, olyan csendesek…

Meg szereznek mindenféle nyelvvizsgát. 5 vagy 8 nyelven beszélnek. És tervezik, hogy jövőre talán nem a Balcsira mennek, lehet, hogy leugranak horvátba, de aztán mégsem, mert a Balcsin mégis ott a nyaraló üresen…Nagyon okos ember-mondjuk- 8 nyelven beszél állítólag!

És ott vannak a kollégák. Számtalan kiváló ember, iszonyú szorgalmas mind, hajt mint az állat-már 7-kor bent van, éjjel levelez, este 6-ig fel sem áll a gépe elöl . Dehogy azért, mert 7-kor még nincs bent senki és lehet kávét lopni, nem is azért levelez éjjel, mert hajnalig játszik, és biztos nem azért van bent 6-ig, mert akkor veszi fel a pasija a mélygarázs előtt…Azért, mert a legjobb munkaerő!

Végtelenül szomorú dolog, hogy a magyar rögvalóságban egyáltalán nem épült be a kultúrába, hogy valódi teljesítményeket értékeljünk. Sehol sem. Pedig amúgy iskolába nem azért járunk, hogy ott sokat jelentkezzünk, hanem hogy tudást szerezzünk. Ergo az a jó diák, aki ezt elérte. Mindegy, hogyan.

Teljesen mindegy, hogy egy háziasszony hány órában rohangál és törölget dolgokat egy lakás körül, ha annak nincs több valós eredménye, mint annak, aki azt egy órában eléri, utána meg feltett lábbal sorozatot néz.

És a munkahely. Ahol 2025-ben az számít, hogy valaki hány óra hány percet tölt valami munkaeszközzel. És nem pusztán az, hogy mit csinált adott idő alatt. Valamit, majdnem valamit vagy semmit. Ezért aztán tele van az ország valamilyen munkaeszközzel a kézben 8+ órát lődörgő munkásokkal és egér kattintgató alkalmazásokat letöltő irodai dolgozókkal.

Azt értem, hogy ez is valami hozott kulturális nyomorúság rajtunk. Hogy nem szabad restnek látszani. Azokat nem veszik feleségül, vagy rásütik, hogy közveszélyes munkakerülő . Mindig úgy kell tenni, mint aki épp nagyon dolgozik. de hogy nem vetkőzzük ezt le, hogy nem ismerjük ezt fel?

Szerintem egy munkahelyen iszonyat nagy felelőssége van ebben a vezetőknek. Ahol a vezető mindig azt vetíti, hogy ő iszonyat sokat dolgozik, éjjel-nappal ezzel kel és fekszik, nincs magánélete, ott a kollégák ezt a mintát fogják követni. Ha elvárás, ha nem. És ha igaz, ha nem. Egyenes út a kiégéshez, ahonnét nincs más út, csak az ‘el innen máshova’. Iszonyat stressz a kollégáknak és állandó ( ráadásul valójában nagyon kényelmetlen) szerep a vezetőnek. Ahonnét szintén nincs szép visszaút. Nehéz egy napon azt mondani, hogy "nem igaz ám, hogy éjjel is dolgozom, csak hajnalban én kelek a gyerekhez és nem tudok sajnos elaludni, ezért kínomban elolvasok egy-két mailt’ .

Sokkal könnyebb halandó embernek látszani. Javaslom mindenkinek, sosem késő!

Mert lehet látszólag egész nap semmit csinálni úgy is, hogy az ember közben véletlenül befon egy széket. Vagy egy estét takarítás helyett borozgatással tölteni, ha közben lesz belőle egy blog poszt.