Akit a pipa füstje megcsapott…
Létezik a pipázópadokból egy special edition - a ‘Fikázópad’ (by Sz.Kanta). Ahova kiülünk és nézzük, mi történik a világban és kommentáljuk. Nem mindig kedvesen, de alapvetően nulla rossz szándékkal. Lehet, hogy ez távolról valami csúnya dolognak tűnik. De aki szokott ilyesmit, az tudja, hogy nem az. Igen, néha jön valaki, akin jót röhögünk. De igazából ez csak valami stressz kezelő technika, ahol tudatosítjuk magunkban, hogy van nálunk hülyébb is a Földön. Vagy bénább. Vagy kövérebb. Vagy szerencsétlenebb. És ezen a padon mi azért azt is mindig észrevesszük, ha valaki dicséretet érdemel. Vagy valamit érdemes ellesni tőle.
Ez az attitűd már kisgyerekkorban fejleszthető:) Tulajdonképpen erre való a Tesz-Vesz Város . Meg a Böngésző könyvek, ismeritek? Az egyike azoknak a kisgyerekes képes könyveknek, amit imádtam és a mai napig mindig megnézegetem, ha a kezembe akad egy valahol. Tele van szülőknek is elrejtett poénnal-kedvencem a kukásautó, ami sok oldalon át gyűjti a szemetet, majd egyszer csak a kocsma előtt áll , a kukásbácsik meg bent ülnek…
Van belőle sok verzió, jó szívvel ajánlom…
Néhány éve találtam pipázásra nem alkalmas téli napok szórakozásának a Wasgijt. Tudjátok, a kirakó, ahol nem azt kell kirakni, ami a képen történik, hanem ami egy pillanat múlva, vagy 50 év múlva ….Mint pl. ez itt. Kiváló szórakozás mindenkinek, aki nem szereti a sima kirakót (mint pl. én) , annak is
Nálunk a családban a szokásos síelős szállásunk lett minden gyerekünk élő tesz-vesz városa. Apartman kis olasz város közepén emeleti ablakból buszmegállóra, boltra, postára, kocsmára kilátással. Érzitek, hogy ott annyi dolga volt csak a gyerekekre vigyázó felnőttnek, hogy széket toljon mindenkinek, jobban lássa, mi történik, ugye? És ott minden is történik. Pl. kijön a két mankós bácsi reggel a kocsmából, a mankókat bedobja a Piaggio platóra, beszáll és elhajt. Meg ilyesmik…
Akivel az ember sokat ült együtt azon a bizonyos padon, azzal ez az érzés sosem múlik. A gimis barátnémmal nagyon ritkán találkozunk, de amint leülünk beszélgetni, azonnal bekapcsol a gomb és nézünk és nem kell mondani semmit, ugyanazokat vesszük észre. A martonfai gyerekkorom pipázó/fikázó padja az árok volt-sok-sok órát töltöttünk az árokparton üldögélve. Ha manapság nagyritkán összefutunk valakivel az utcán és egy hosszabb csevej kerekedik, így 50+/- évesen is kezdjük nézegetni az árokpartot, hova üljünk. Most már azért felmerül kérdésként, mennyire csinos ruhában vagyunk, mekkora a sár és az is néha, fel tudunk-e onnan állni, de az érzés, hogy ott a helyünk, megmarad.
Ez a téma néhány napja a kórházból hazafelé jutott eszembe , a fenti képpel egyetemben. Ez az én egyik pipázópadom-mamáék gang lépcsője. Gyerekkorom pipáit a nagynénémmel szívtam rajta -ez a nagyon rossz kép valamikor a 80-as években készült rólunk. Az utóbbi heteket a pipázó társam épp kórházban tölti. Nem túl vidám, hozzá hasonlóan idős és nem nagyon fitt nénikkel tűzdelt kórteremben. Én meg hasonlóan nem vidám látogatóként megyek a szokásos tiszta ruha, kaja felhozatalt szállítva. Ahogy az egy ilyen szobában megszokott, történnek ott mindenféle fura dolgok, beszélnek ott betegek, családtagok, nővérek sok mindenről. És újra és újra rájövök, hogy ez a ‘pipázópad’ dolog elkísér minket és máshol is működésbe lép. Megyek, teszek-veszek, elhangzanak a szokott ‘mit hoztál, mi újság itt?És otthon…?’ kérdések, közben körülöttünk zajlik az élet és egyszercsak a beteg-látogató viszonyrendszerből újra ‘kiülünk a pipázóra’ . Annyira, hogy külön figyelnem kell, hogy nem szabad a betegágyra ülnöm. Mert valamit meghallunk, egymásra villan a szemünk, a betegből élő lesz és feltűnés nélkül figyelünk és egyszerre kezdünk csendesen röhögni vagy grimaszt vágni. És itt megint felmerül a ‘csúnya dolog ez?’ kérdés. Jogosan, de én határozottan azt érzem, hogy ez egy olyasfajta együtt rezgés, ami sokkal többet ad, mint amit elvesz. Egy kórházban gyakran elég elveszett egy hozzátartozó (is), de az első ilyen pillanatnál éreztem meg, hogy nem olyan nagy a baj, amíg ez működik. Mert ez azt is jelenti, hogy érdekel minket a világ, és szórakoztat.
PS: Amikor ezt a képet kerestem, találtam még többet is, ami pont ugyanezen a lépcsőn vagy előtte készült. Úgy tűnik, itt minden felmenőm üldögélt egy kicsikét anno…
