Járókeret és optimizmus avagy a remény hal meg utoljára

Hallgatom a beszélgetést a kórházban az idős néni és az őt etető nővér között. Néni egy falat ebéd után:

-‘Köszönöm szépen, nem kérek többet, már jól laktam.’

- ‘Enni kell, anélkül nem lehet élni, az kell a gyógyuláshoz’

-’Én nagyon reménykedem, hogy azért így is meggyógyulok’-mondja a néni olyan hangon, amiből azt hallom, hogy ő ezt tényleg tiszta szívéből hiszi.

Hány ilyen mondatot hallottam én már életemben. ‘Remélem nem lesz semmi baj’…Többnyire a ‘Megkérdezted?Megnézted?Szóltál?Kértél időpontot? Bezártad?Bekented? Kijavítottad? Bevetted? Elmentél?Jelentkeztél? stb.’ kérdésekre érkezik ez a válasz. Esetleg lehet még ezt fokozni azzal, hogy imádkoztam érte. Valahogy a ‘segíts magadon, Isten is megsegít’ magyar közmondás nem jutott nagyon mélyre a magyar lélekben. Ha valami, akkor a teológiai elemzés biztosan nem nekem való műfaj. Annyit azért még én is érzek, hogy a világ nagy csodái csak nagyon ritkán történtek úgy, hogy valaki ült otthon a szobában és abban reménykedett, azért imádkozott, hogy tudjon felmászni a hegy tetejére vagy átúszni a folyó túl partjára és egyszer csak ott lett a hegy tetején vagy a túl parton. A csodához általában legalább oda kellett menni. Az nem úgy volt, hogy Mózes otthon Total War-ozott a szobában és ráírtak chat-en, menjen már, mert ott van szétnyílva a Vörös tenger …

Nemrég kerestem, hol lehet Pécsen gyógyászati cuccokat bérelni. Olyat nem sokat találtam, viszont használt gyógyászati segédeszközökből annyi van eladó, mint égen a csillag. Úgy látom, hogy amint valakinek már nincs szüksége a botra, járókeretre, szobavécére, bármire, attól megpróbál azon nyomban megszabadulni. Még azok az emberek is, akik amúgy az összes görbe csavart és szakadt spárga darabot elteszik, hátha jó lesz valamire.Hogy már ne is lássa! Ne is emlékeztessen rá! Meg szerencsére már nem kell!

És ezen a ponton kezdtem el erősen gondolkodni az optimizmus valódi arcáról. Mert mi az esélye annak, hogy egy családban egy járást segítő bot vagy a fürdős szék többet soha nem kell? Létezik ilyen eset tényleg. Én mondjuk most pont csak azt az egy esetet tudtam összerakni fejben, hogy ha a gazdag indiai család gyermekei 500 fős lagzijukat a Halászbástyán tervezik tartani és a gép, amivel a teljes násznép érkezik, lezuhan az afgán hegyek között. Na nekik tényleg kár lett volna megőrizni a dédi botját…

Minden más esetben az előbb-utóbb sajnos valakinek majd jól jön. És a 30 négyzetméteres garzonban tényleg nem fog elférni. De valakinél a családban biztosan akad egy padlás. Ezeknek az eszközöknek az a sajátossága, hogy leggyakrabban valami baleset után kellenek. A baleset sajátossága meg, hogy ritkán készülünk elő rá az előző napokban. És rettenetesen nehéz pillanat az, amikor mondják a sürgősségin, hogy lehet haza vinni a beteget, már ‘jól van’ . Szerintem sokan ismerik az érzést, mikor boldogan kitolod a tolókocsit az autóhoz , valahogy betuszkolod az autóba a pácienst, vissza tolod a kocsit, beszállsz és gondolkodsz. Hogy akkor most mi a szar lesz, ha otthon leparkolsz a ház előtt és ott már nincs tolókocsi. Se járókeret. Se egy nyomorult bot. Se semmi….(és amúgy halvány fogalmad sincs, hogy egyáltalán olyanokat honnan lehet szerezni és egyáltalán mi is az, amit szerezni kéne.)

Na és itt bukkan fel megint az optimizmus. Én úgy emlékszem mi azt hallottuk, hogy a pesszimista az negatív, az optimista meg pozitív. És legyen mindenki optimista és akkor majd vidáman fütyörészve él mindenki a világban. De mi a szart jelent az, hogy valaki optimista? Aki hisz abban, hogy minden jó lesz. És ezért mosolyogva eladja a járókeretet. Csak nekem úgy tűnik, ettől nem lesz jobb. Mert nála is jön a nap, amikor hazaért a sürgősségiről és fel kéne menni a lépcsőn. Ott akkor az optimizmus majd már nem segít. A pesszimizmus sem. Inkább talán a valósággal szembe nézés és cselekvés. Nem csak járókeret ügyben lenne hasznos ezzel az életszemlélettel kicsit barátkozni.

Okos ember volt az az Oliver Cromwell-ha tényleg Ő mondta