Elefánttemető kontra Arany Alkony

Ez a téma kemény lesz és még nem sokat olvastál róla. Egyike azon tabuknak, ami nagyon sok családot érint széles e hazánkban, mindenkinek nagyon nehéz és szinte egyáltalán nem beszélünk róla. Pedig több generációt nyomorít meg egyszerre és ha beszélnénk róla, sem gyorsan lenne rá megoldás.

Tudjátok, hogy a Ratkó korszakban születettek már mind elmúltak 70 évesek? És azt is tudjátok, hogy az a 20. században Magyarországon ők és az ő gyerekeik voltak a legnépesebb generáció? Tudjátok mit jelent ez?

2025-ben a 9,5 M magyarból kb. 1,5 M 70 éve feletti. Ha kicsit nézegetitek ezt a korfát, akkor az is jól látszik, hogy sokkal, de sokkal több nő, mint férfi. Ebből az ábrából nem látszik, de közülük nagyon-nagyon kevesen olyan szerencsések, hogy nem egyedül, párjuk nélkül vannak. És gyakorlatilag nulla azok száma, akik semmilyen krónikus betegséggel sem küzdenek, legtöbben többel is. Az sem újdonság, hogy 70 év felett ugrásszerűen nőnek a pszichiátriai problémák, demencia, ilyen -olyan kór. És közülük egyre kevesebben képesek egyedül, önállóan ellátni magukat. Eddig azok a tények, amiket mindenki tud.

Ha ma megkérdezel bárkit, hogy tervezi ellátni magát öreg korában, akkor gyakorlatilag biztos a válasz: ‘hát majd a gyerekek segítenek kicsit, ha már rászorulok.’ Mert ugye így volt ez évszázadok óta mindig. És akkor jöjjön, amiről soha sehol nem beszélünk, pedig nagyon sokat kéne.

Hogy így még soha a büdös életben nem volt, ilyen helyzetben még nem élt és öregedett egyetlen megelőző korosztály sem. Ennek megfelelően nincs is semmilyen valós válaszunk a problémára-pedig a helyzet nagyon súlyos.

Nézzünk rá a fenti korfára és kezdjük. A Ratkó gyerekek gyerekei most valahol 45 és 55 között vannak. Az azt jelenti, hogy még 10 esetleg 20 évet is kell dolgozniuk a nyugdíjkorhatárig. Amikor a most 70 feletti korosztály szülei ápolásra szorultak, akkor ők épp friss nyugdíjasok lettek vagy már nyugdíjba készülődtek. Az ő gyerekeik, akiknek pedig most segíteni kéne, mind aktívan dolgoznak. Többnyire még iskolás gyerekeik vannak, de az ovis sem ritkaság. Legjobb esetben is épp csak pályakezdő, segítségre szoruló huszonévesek. Van egy halom sok évre felvett hitelük. Nem igen akad köztünk olyan (mert hát én is itt vagyok a korfán), aki megteheti, hogy akkor 1-2-10 vagy ki tudja mennyi évre nem dolgozik. Ergo egy folyamatos segítségre szoruló szülőt nem tud egyedül ellátni, ha belegebed, akkor sem. Pedig amúgy mindenki belegebed, de ezt nem akarom már itt elspoilerezni…

Az is először esett meg a magyar történelemben, hogy már nem nagy családok élnek együtt. A 70 feletti nagyszülők és a gyerekeik nem élnek együtt, sokszor még csak közel sem és nagyon gyakran még csak egy országban sem. Mik a lehetőségek?

Első ötlet leggyakrabban:’ költözzön a mama hozzánk, jól el lesz a kisszobában’. Leggyakoribb válasz: ‘nem megyek én sehova, itt éltem egész életemben’. Kör bezárult. Ha a mama mégis olyan rugalmas, hogy azt mondja, ok, akkor sem lesz minden vidám. Mert bár lesz meleg lakása, hozza a futár az ebédet, minden nap látja az unokákat, de elvesznek az ismerősei és a feladatai. Amiért eddig minden reggel felkelt. És majd jön a nap, amikor nem annyira lesz kedve felkelni.

Miért működött ez 100 éve, most meg nem? Mert ugyanabban a házban élt a mama mindig is -közben családtagok jöttek-mentek- egyszer csak már a rétest más sütötte, aztán már a húslevest is, de a répát még akkor is ő pucolta, azzal a kiskéssel, amivel 60 éve is és abból a kertből hozta be, amiből 60 éve is. Most meg a répa pucolás feladat marad, a ház már nincs meg, és nincs kert sem, és azzal a hámozóval kell csinálni, amit egyáltalán nem ért, hogy hogy működik és azt sem tudja, honnan kell elővenni…

Második ötlet: költözzön a mama otthonba. Ezzel néhány probléma akad. Az egyik, hogy abból alig néhány létezik, egy csomó család nem tudja megfizetni és egyébként éveket kell rá várni. A másik, hogy a magyar közgondolkodás alapja az, hogy az megy otthonba, akinek olyan tróger a családja, hogy nem gondoskodik róla. Így mama nem szeretne, gyereknek meg egy hatalmas lelkiismereti válság-úgyis, hogy gyakran nincs más valós opció . Harmadik, hogy ha valaki be is költözött, olyan irreális elvárásokat támaszt a család az otthonnal szemben, amiből leginkább csak a keserűség marad meg minden oldalon. (Ennek egyik legfontosabb oka szerintem az, hogy aki nem él tartósan idős ember közvetlen környezetében, az nem szembesül azzal, hogy a ‘miért nem mossák meg a haját gyakrabban’, ‘miért nem kap egészséges zöldségeket’ , ‘miért nem sétál a parkban minden nap’ kérdésekre leggyakrabban az a válasz, hogy mert nem hajlandó rá. És ha nem dolgozik ott egy varázsló, akkor ezt nem tudják megoldani )

Harmadik ötlet: keressünk valakit, aki segít. Ha az a valaki egy idegen, akkor ez nagyon-nagyon sokba kerül. Akiknél egyáltalán szóba jöhet, ott az egész család együttes anyagi összefogása is kell hozzá. Léteznek az önkormányzatok által működtetett gondozó szolgálatok, de az csak nagyon egyszerű esetekben megoldás, hogy valaki egyszer jön és benéz egy órára, beadja a déli gyógyszert. Mert volt ugye már reggeli is , meg lesz még esti is…

Mi történik ma egy családban általában? Hát az, hogy a család egy/két/néha több tagja gyakorlatilag az összes ‘szabad’ idejét erre áldozza. És itt a szabad idő alatt nem azt az időt értem, amikor moziba mehetett volna vagy a Riviérára, hanem azt a napi max. 2 órát, amikor a munkahelyéről eljött, bevásárolt maguknak és a mamának is, saját kis családját ellátta és neki kezdhetne valaminek (ilyen mélységekben, hogy kigyomlálja a paprika ágyást vagy átülteti a fokföldi ibolyát…). Ehelyett rohan a szülőhöz, ott megpróbál mindent is rendbe tenni, ami az alapvető élethez szükséges (megy e a fűtés, evett-e, gyógyszerekkel mi van, elindít egy mosást, közben próbál beszélgetni és keveset veszekedni). Aztán rohan haza, közben gyakran sír. És mindeközben a szülője is gyakran sír. Mert ezt ő is látja és a helyzet lehetetlenségét és méltatlanságát is. De nincs rá megoldása. És nincs rá minta. Az állam nem hogy nem segít, de még csak a problémát sem azonosította. A benne élő felek egészen addig a napig nem gondolkodnak rajta, míg nem lesznek közvetlenül érintettek. Senki sem gondolkodott rajta, mit csinál egy dolgozó generáció a gondozásra szoruló szüleivel. Azokkal a lelki problémákkal, depresszióval és demenciával küzdő szülőkkel, akik még azt tanulták anno, hogy a pszichiáter a bolondokkal foglalkozik. Úgy is tudtuk gyerekként, hogy Pécsen a Rét utcában a bolondok háza van. Próbáljuk meg a mamát rábeszélni, hogy jó lenne oda bejárni egy csoportos terápiára. Hát ugye, innét szép nyerni…

És akkor még egy kicsit nézzünk vissza erre a korfára. És vegyük észre, hogy amikor mi 45-55 közöttiek 70+ -osok leszünk ,a gyerekeink még 40 évesek sem lesznek. Vagyis amikor legnagyobb szükségük lesz arra, hogy jó nagyszülőként segítsük az unokákat, mi már azzal is segítünk, ha mi magunk nem szorulunk majd segítségre.

Szóval tehetünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben menne, de a helyzet elég kilátástalan. És csak akkor nem lesz az, ha erről elkezdünk nyíltan, hangosan és a problémákat asztalra kitéve beszélgetni. Én elkezdtem!