Futni mentem avagy sport=halál?

Ha valahol megkérdezik mit sportolok a mai napig elbizonytalanodom, hogy erre mit kell válaszolni. Hogy semmit vagy egy csomó mindent vagy egyáltalán, hogy érti azt a kérdező, hogy ‘sportolok’.

Nem születtem egy klasszikusan sportos családba. Vagy legalábbis én sokáig azt mondtam, hogy nálunk sajnos senki nem sportolt. Most hogy már pipázópadokon és futás közben is gondolkodom dolgokon, rájöttem, hogy ez azért erős mondás. Mert ha valaki tényleg nem sportolt, akkor az talán anyuról igaz állítás. Akit alföldi lány létére soha nem láttam biciklin ülni és dombon felfelé nem szeretett gyalogolni, mert ásítozni kezdett, ott nehéz lenne a sportot felsorolni az erények között. Ennek megfelelően egyáltalán soha egy pillanatot sem foglalkozott azzal gyerekkorunkban, hogy sportoljunk. Ez adott azért némi hátrányt az életünkhöz. A sajátjához is, mert nyert egy olyan betegséget, amihez elengedhetetlen lett volna a mozgás, de ezt minden módon próbálta elbliccelni. Apámról az volt a legenda, hogy gyerekkorában kövér volt és azért tanult meg rollerezni, hogy utolérje a többieket. A vicc az, hogy így 2025-ből visszanézve az akkori ‘kövér’ ma már egy tök átlag gyerek lenne, a roller meg ugye még nem elektromos volt hanem egy sport eszköz. Főleg Martonfán, ahol a dombon vissza is kellett rollerezni, ha haza akart menni mézes kenyérért… Amúgy meg nem járt futni és gymbe, de néha focizott és amúgy az iskolából kilépve gyakorlatilag estig kemény fizikai munkát végzett. Ha akkor nem is úgy hívták, de az iszapszén 50 kg-os darabokban félmeztelenül hashoz szorítva behordása a kazánházba lehet, hogy egyenrangú egy köredzéssel. Aztán van egy nagynéném, akit én ‘sportolni’ sosem láttam-pedig állítólag valaha kézizett és nagyon jól- de bármikor bármilyen torna mutatványt tudott egészen sok éves koráig, ha valamilyen feladat azt igényelte. Kivéve ha kell hozzá bicikli, mert azzal először és egyszer ment neki egy kapunak, többet nem próbálta…Aztán volt egy nagypapám, aki 70+ évesen és Parkinsonosan is úgy nézett ki félmeztelenül, mint Spartacus, csak nem kard volt nála, hanem egy zsák morzsolt kukorica a vállán, amivel így felballagott a padláslétrán. Mikor futásban versenyzett velünk, akkor a fájós térde miatt csak sántarókában szögdelni tudott, de úgyis mindig nyert. Hogy mit sportolt, azt nem tudom…Meg persze volt nekem egy nagybátyám is, aki a nullát mozgó hugicája mellett egész életében komoly sportolóként élt és tenisz edzőként rengeteg gyerek életébe csempészte be a sportot örökre. Szóval lényeg, hogy nem volt egy olimpikon felmenőm sem, annyi a biztos.

Szeretem, mikor a ‘mit sportolsz?’ kérdésre valaki azt mondja, hogy ‘régebben röplabdáztam’ vagy ‘korábban úsztam’. És közben ott áll előtted valaki, aki nem tud feljönni 3 lépcsőfokon a teraszra , de 40 évvel ezelőtt igazolt versenyző volt a ‘Hupikék Törpikék Röpi Team’-ben. Ez valahogy egy csomó embernek örökre azt az érzést adja, hogy ő egy sportoló. És ezzel van versenyben a másik oldalon, hogy én meg nem. Mert én gyerekkoromban egyáltalán nem sportoltam. Csak haza értem a fél ötös busszal, levágtam a táskám , kirobogtam az utcára és 8-ig bicikliztem, kidobóztam, tengóztam, ping-pongoztam, kosaraztam, fociztam, szánkóztam. De csak ennyi, sportról ott szó sem esett ebben a 3 órában… (Nyilván néha felmerült, hogy játszunk-e irodásat, de fiús utca révén nem indult az ötlet jó esélyekkel.)

És hát voltak a jó kis tesi órák is ugye… Azt hiszem (sőt tudom), hogy nem én vagyok az egyetlen nő az országban, aki ott egyetlen dolgot kapott-a tudást arról, hogy egy béna lány vagyok, jobb nem próbálkozni ilyen mozgásos dolgokkal. Engem két olyan tesi tanárnő is tanított-összesen 8 évig-aki a következő tárgyakat hozta magával a torna terembe: síp, napló, székpárna a padra (hogy ne törje a seggét amíg ott üldögél). Szerintem ez önmagában sokat mesél arról, hogy mi mindent megtudtunk mi ott a helyes mozgáskultúráról. Hány nőnek alap mondata ‘az én nem tudok kötelet mászni’. Így kijelentő módban. Mert az hogy is volt? Tegye fel a kezét, aki emlékszik arra a pillanatra, amikor a tanárnő bemutatta a kötélmászás helyes technikáját és fentről magyarázta, hogy hogy kell leereszkedni. Ugye hogy nektek is csak az a pillanat van meg, hogy ‘álljatok sorba, osztályozom a kötélmászást’ . És így távolról én minden másra is úgy emlékszem, hogy ‘ma szekrényen fejen átfordulás lesz’ vagy ‘gerendán bukfenc’ . A következő mondat az, hogy ‘Ildikó gyere mutasd be’. Ildikó a nagyon ügyes lány, aki egyrészt tehetsége másrészt más helyen nyert tudása alapján ezeket csodásan bemutatta. Csak ugye ettől nekem még halvány fogalmam sem lett tőle, mit kell csinálni, hogy ne törjön ki a nyakam. Így utólag azt gondolom, hogy a gerendán bukfencet akkor tanította meg valaki, ha már Orsi vagy Zita is be tudja mutatni. Ez pont arra volt jó, hogy néhány nagyon ügyes és egyébként az iskolán kívül is sportoló gyereken kívül mindenki határozott utálatot érezzen a tesi óra iránt. Az órák jó része lett volna a játék. Azt csak kicsit rontotta általánosban a ‘döngető’ nevű játék, ahol vegyes csapatokban paddal elválasztott félpályán kellett eltalálni egymást egyszerre több labdával is. Aki játszott ilyet lányként 14 éves fiúkkal, annak biztosan megvan, hogy néz ki a gumilabda nyoma a különböző testrészeken és stációkban -először csípős pirosan, aztán szép színes véraláfutás lesz belőle…Máig megvan a fülemben a hang, ahogy a teljes bikából, kaszába dobó fiúk labdái csattantak hátul a szertár ajtón. És én egyetlen egy olyan pillanatra sem emlékszem, amikor a párnáról felemelkedő tanárnő azt mondta volna, hogy ‘fiúk, nem kell megölni senkit, nem az erő a lényeg, célozni kell…’ Középiskolából már csak annak réme maradt velem, hogy valamiért nekem mindig a kézi csapatban kellett játszanom, pedig világéletemben kosarazni szerettem és tudtam is jobban. De hát ez ugye nem kívánság műsor…

Egészen megdöbbentett már felnőtt koromban, hogy hány olyan kolléganőmnek van hasonló emléke a tesi órákról, mint nekem, akit én felnőttként már egy határozottan jó mozgású, ügyes, sportos, sportoló emberként ismertem meg. És mindenkiben megvan az ‘én béna gyerek voltam’ emlékezet, abban is, aki nem sokkal később akrobatikus rockizott versenyszerűen, meg abban is, aki magas hegyeken szikla mászik most. Nem hiszem, hogy kinőtték volna a bénaságot. Csak a tesi órán pont senkit nem érdekelt, hogy miben ügyesek. Én egy stabil pontot biztosan kaptam a tesi óráktól- nagy biztonsággal állíthatom, hogy az általános iskolai talajgyakorlatomat most és majd a nyugdíjasotthonban is ugyanazzal a profizmussal, ugyanabban az összeállításban tudom bemutatni bármikor. Nekem sosem kellett papírra leírni, most is tudom fejből: mérlegállásból előre bukfenc, abból gyertya, aztán hátra bukfencből felállok és elegánsan levonulok a porondról. (Most hogy leírtam, a hátra bukfenchez azért lehet gyakrabban kell odaérnem Petra jóga óráira-abban nem vagyok egészen biztos e pillanatban…)

És hogy miért nagyon nagy baj ez? Mert minden embernek itt kéne összeszedni egy csomó olyan mozgással kapcsolatos alap ismeretet és rutint, ami megkíméli egy halom betegségtől, sérüléstől és a mozgást egészséges és örömteli dologgá varázsolja. Ez nekem sajnos egyáltalán nem adatott meg. Az, hogy egy dupla tesi órán a mozgás lehet szuper jó is, akkor tudtam meg már gimis koromban, mikor a beteg tanárnőt nem tudták helyettesíteni és az amúgy aerobik edzőként működő osztálytársunk tartotta az órát. Innen is kösz Neked Suzy!

Persze jártunk mi már szorgosan futni 15 évesen is esténként, de az leginkább arra volt kihegyezve, hogy elég jól nézünk-e ki a az aktuális pécsi vásárból beszerzett rövidnacinkban. Emlékeim szerint közben mindent is megbeszéltünk, így valószínűleg a tempó sem lehetett nagyon durva…Az én életemben az esti bicikli, ping-pong sokáig ott volt, csak akkor kopott ki, mikor Pesten kezdtem dolgozni. Ott viszont már igényem, időm és lehetőségem is volt arra, hogy mindenféle szervezett tornákra és konditerembe járjak és alapvetően az életem része legyen a mozgás. Meg persze az volt a Norbi és Béres Alexandra videókazetták kora is. Vannak olyan számok, amit ha meghallok, a mai napig tudom, hogy vizes palackkal bicepszet kell rá erősíteni vagy lábat emelgetni…Azt sok évvel később értettem meg, hogy mennyivel jobb lett volna ez is, ha előtte a testnevelés órákon valami alapszintű tudást szerzünk a mozgásról, de erről majd később…

Aztán Gyesre mentem, mint az sok más nővel is előfordul. Őszinte és legmélyebb elismerésem minden kisgyerekes anyukának, aki valahova be tudja szorítani a mozgást az életbe. Mert ugye apa hazaérkezése és a fürdés között nem sok óra van. Lehet persze tornázni otthon is, azt is próbáltam, nagyjából így megy:

És egyszer csak elmúltam 40 éves és kiderült, hogy mostantól ez már nem megy másképp, csak rendszeres sporttal. Mert mindenféle fura dolgok történnek azután az emberrel, néha megfájdul a nyaka, máskor a térde, vagy rejtélyesen elszédül. Mindnek lehet keresni valami rettenetes betegségben okát és úgy dönteni, hogy a hátralevő nagyjából optimistán becsült 40-50 évet már óvatosan, pihengetve és orvostól orvosra járva töltjük. Az én nagyon határozott tapasztalásom az, hogy nem ez a helyes út. Nekem az elmúlt 10 évben már mindenem fájt egy-egy pillanatra, ami fájni tudott. Először ijesztő, mert előtte meg soha semmi bajom nem volt. De azóta az is kiderült, hogy ezek egyike sem tart örökké, csak mozogni kell és elmúlik. Mind kivétel nélkül. És itt jön be a gyerekkori valódi testnevelés szükségessége. Mert én minden tudásomat arról, hogy működik a testünk, hogy kell helyesen levegőt venni, erőt kifejteni, futni, leguggolni., ugrani, lehajolni, fejjel körözni, így 50 körül tanultam meg edzéseken. Hatalmas köszönettel tartozom ezért sok embernek. És iszonyú fontosnak tartom, hogy ezt a következő generációk már ne így tanulják meg, hanem valahol alap tudásként jöjjön velük gyerekkorukból. Van remény, a gyerekeim körül már találkoztam kiváló pedagógusokkal és edzőkkel, akik ezen dolgoznak. De azért még most is úgy tűnik, hogy ők a kivételesek …

Mi itt a tanulság? Kezdjetek el mozogni! Bárhol, bármikor, ahol és amikor lehetőségetek adódik rá! Fontos, hogy legyen körülöttetek egy időre olyan ember, aki segít abban, mi a helyes és mi a káros mozgás. Mert olyan is van. Amivel gyorsan tönkre lehet vágni néhány izületet örökre…

És közben a futásból haza is értem!