Hurrá nyaraltunk, de nyaralni nehéz…

Ezzel a címmel a magazinok májusi számaiban jelennek meg cikkek és mindig okosan le is írják az összes teendőt  az álom nyaraláshoz. Ezek pont arra jók, hogy az ember lánya még jobban elszégyellje magát amiatt, hogy még a cikket is olvasta, aztán itt állnak a római reptéren és a család minden tagja ordít vagy sír…Apukák a cikket nem olvassák, de a harmadik nap körül felmerül bennük azért a gondolat, hogy jövőre inkább otthon sörözzenek a kertben. De miért is van ez így valójában? Mert ez így természetes.

Kezdődik az ‘idén hova menjünk?’ kérdéssel. ( Itt hívnám fel a figyelmet, hogy akik olyan családban élnek ahol minden többes számban igaz, ne olvassanak tovább. Akik mindig azt mesélik, hogy ‘mi csak a balatonaligai strandot szeretjük’, ‘mi nem szeretjük a halat’ , ‘mi csak a mákos bejglit szeretjük’, azok nem fognak magukra ismerni egyetlen sztoriban sem. Rossz hír, hogy abból az életből gyakran a ‘mi nem szeretjük’ marad csak meg, de az egy másik poszt témája lehet)

Szóval hova menjünk? Közel vagy távol? Meleg legyen vagy hideg? Hegy vagy tenger? Város vagy préri? Ahol már voltunk vagy ahol még nem? Szervezett úttal vagy mi szervezzük? Nézelődünk vagy döglünk? Mi mindig a magunk szervezzük és ahol még nem ágon döntünk, ezzel számtalan szívást építünk be előre , ugyanakkor a világ legjobb kalandjai kerekednek belőle. Aki szervezett úttal megy, annak egy csomó dolgon nem kell gondolkodnia, de a meglepetés faktor azért ott is benne van. Nagyon sokan mindig ugyanott nyaralnak pont emiatt, ott szerintem az unalom faktor tréfálhatja meg néha a kedves utasokat.

Kivel menjünk? Vigyük-e a nagyszülőket, hogy vigyázzanak a gyerekekre? Megéri-e a 2 óra romantikus vacsi a közeli étteremben kettesben, ha cserébe mama nem hozta a speciális szemcseppjét, ami nélkül nem marad egy napot sem, papa pedig minden nap pontban délben szokott ebédelni, mikor megkondul a harangszó …(És milyen ország már az, ahol délben nem is harangoznak?) Vagy menjünk barátokkal, akiknek hasonló korú gyerekeik vannak, mert akkor a gyerekek milyen jól eljátszanak egymással? Megéri-e ez, ha cserébe Ödönke már reggelire is csak csokis shake-et eszik karamellöntettel és cukorszórással a mi konyhánkban, ha Petike a strandon is öldöklős játékot játszik és megtanítja a kicsiket is, ha a barátnőd férje csak magyarul beszél és mindenhol hangosan elanyáz mindenkit, aki nem érti mit akar, ha a barátod felesége mindenhonnét ellopja a koktélos poharat és a Te táskádba rejti, mert az nagyobb , mint az övé és hozták magukkal a kutyát is, amit mindenhova elhoznak magukkal, ahol ki van írva, hogy tilos …? Nekünk ugyan egyetlen ilyen ismerősünk sincs, mégis úgy határoztunk, hogy mi nyaralni csak magunkban járunk, nem próbálunk alkalmazkodni ebben a néhány napban.

És eljő a csomagolás napja…

Létezik olyan férfi és nő, aki ugyanazt gondolja egy utazáson szükséges tárgynak? Van olyan férfi a földkerekségen, aki érti, miért kell több szandált vinni egy nyaralásra? Pedig teljesen evidens, hogy a hegyi túrázósban nem mehetek esti csinos vacsorázni…Cserébe én sem pontosan értem az otthonról cipelt söröket, mikor ott is lehet venni. A választ persze tudom, hogy de nem tudjuk, mikor odaérünk nyitva lesz-e még a közeli bolt…És akkor még nem említettük gyermekeink által összepakolt otthon hagyhatatlan autók, könyvek, plüssök , később kütyük garmadáját.

És itt el is érkeztünk a ‘mivel megyünk’ probléma köréhez.

A repcsivel csak néhány probléma van. Először is a bőröndök a plüssökkel, szandikkal -visszafelé piákkal, kihagyhatatlan vásárfiákkal és két kiló hamuval az Etnáról kiegészülve. Vagyis a bőröndök, amik nem férnek be a súlykorlátba…Aztán kisgyerekek esetén a ‘mivel kötjük le a gyereket az úton úgy, hogy ne lincseljenek meg a közelben ülők?’ Mint a kép is mutatja, a kisasztal le és felcsukogatása is jó szórakozás egy óvodásnak, nemúgy az előrébb ülőknek. Ennél csak a ‘késik a gép’ esete kevésbé szórakoztató a szülőknek. Meg a ‘pisilnem kell’ akkor és ott, ahol nem lehet.

Mehetünk autóval is, az sem mentes a kihívásoktól. A bőrönd probléma ott is relevánssá válik-valahogy a tudat, hogy nem repülővel megyünk, rögtön újabb holmikat tesz feltétlenül szükségessé. Ha autóval megyünk, oda is kell találni. Vannak minden családban jól és rosszul tájékozódó családtagok. Néhányan ezt tudják is magukról, néhányan pedig pont ellenkezőleg. Ebből következik, hogy ezt a konfliktus forrást a GPS sosem fogja kioltani. Mert mindig lehet eggyel előbb balra kanyarodni és utána hosszan veszekedni azon, hogy ki nézte el, értette félre és egyáltalán elnézte-e vagy pont erre akart menni, mert érzi, hogy ez is oda vezet. És néha az autó elromlik. ‘Mert mondtam, hogy nézesd meg a szerelő Tibivel…’De a szerelő Tibi hiába nézi azt az autót, amivel az év másik 350 napján csak a sarki oviig jártok, most meg 3500 km után még megpróbáltok vele felhajtani a Drei Zinnnen hegyi parkolójába a köves ösvényen…

És jön a megérkezés.

Az is ritkán sima. Mert “biztos ez az? A képen nem így nézett ki. Hol kell bemenni és miért van bezárva? Hívjuk fel a tulajt, azt írta tud angolul. Vedd át, én semmit nem értek. Húha ez sms-t írt és azt írta, csak oroszul beszél, hívjuk a tolmácsot. Mit nekünk tolmács, majd én megbeszélem vele, orosz tagozatos voltam .Hol kell oroszra állítani a telefon nyelvét? Na sikerült. Hú b. meg most minden cirill betűs lett most itt mi micsoda…”

De aztán jön a tulaj, mindent elmond, vagy megüzen , beköltöztök és kezdődik a PIHI. Egészen holnap reggelig minden nagyon vidám. Aztán kinézel az utcára, megkérdezed, hogy “mit is mondott, hol lehet parkolni?”

És mi is volt a leírásban, ‘tengerre néző, nyugodt?”

Hát tulajdonképpen úgy is lehet fényképezni. Hisz nekem is sikerült a második képen. Ja hogy a szomszéd telken közte van a vurstli hajnalig nyitva, bömbölő zenével? Az kérem egy feature, nem egy bug és teljesen ingyen van.

Ha mindezen túlléptünk, derítsük fel a környéket. Nem baj, ha legalább egy kicsikét előre tanulmányoztuk az adott régió életritmusát és ennek megfelelő nyitvatartásokat. Például ha szombaton érkeztünk, jó ha tudjuk, hogy a vasárnapi plázázás nem általános világtrend, más országokban akkor inkább misére indulnak. És klassz dolog a nyaraláson későn kelni, csak ha akkor nem indulunk azonnal ebédelni, később már éhségtől kopogó szemekkel nézhetjük a sziesztázó mediterráneum lezárt spalettái előtt heverésző jól lakott macskákat délután ötig…

Ha ezen már túl verekedtük magunkat, jönnek a nyelvi nehézségek. Beszélhetünk mi ezer nyelven, ha az, aki nekünk ételt ad, ezek egyikén sem. Most már a fordító programok sokat segítenek, de azért még úgy is érhetnek meglepetések. Mert például ha egy gyerek olyan bátor, hogy egyedül megy fagyit venni és egy 10 euros van nála, akkor kap egy 10 euros fagyit. Aki meg octopus burgert választ, az azt is kap :)

És ha már tényleg nyaralunk, kiderül, hogy mindenki nagyon készült már valami programra, amit ki nem hagyna. Ami pont a többieket egyáltalán nem érdekli. Például a márványbányát mindenképp meg kell nézni , ott ilyen izgi fotók készülhetnek, mint ez az első itt. Akit nem annyira érdekel, az addig kiül az 50 fokos napra a szép színes padra, vár és azokról a táskákról álmodozik, amik a sörfőzde melletti utcában vannak és majd holnap mindenképp útba esnek…Közben persze kell járni játékboltokban, stadionokban, dinóparkokban, világháborús lövészárkokban is. Hogy a lányos családok hol járnak, arról fogalmam sincs. Talán a baba múzeumban?

Van még egy elhagyhatatlan tényező: az időjárás. Ami néha rossz. Ha autóval mentünk, talán van nálunk gumicsizma. Ha nem, akkor szívás. Akkor legalább egy pakli kártya legyen…

Meg olyan is van, hogy egyáltalán nem jól mértük fel a helyi időjárási viszonyokat .Persze-persze, a barlangban kell pulcsi és a hegyen is. A hegyi parkolóban már lehet gyanús, amikor a környező kocsikból pufidzsekiket pakolnak július közepén, hogy nem a síeléskor maradhatott náluk sem a csomagtartóban. Ha nem hiszünk a balsejtelmünknek, akkor ugyan csonttá fagyva érünk majd vissza, de barátságba kerülünk egy teljes távolkeleti lánycsoport tagjaival, akik mind sortban és flip-flop papucsban nyomják Veletek együtt. Van ennek az ellenkezője is. Hogy ezekben az országokban nyáron tényleg nagyon meleg van. Azt onnan fogjuk tudni, hogy túl meleg van, ha a Philippi amfiteátrumban Ti vagytok az egyedüli látogatók a főszezon közepén. Vagy onnan, hogy ránéztek az órátokra és ha delet mutat éppen, nem mentek oda…

Ha mindezen túl vagytok már és még mindig mindenki él, sőt már megszerettétek a helyet és még talán egymást is, sajnos haza kell indulni. A haza út mindig hosszabb, mint az oda út. Azon már mindig szeretnénk túlleni. A repülős kalandok a ‘mit dobunk ki a bőröndből, hogy beleférjen a súlykorlátba’ kérdés körül forognak. Mi a nehezebb, egy üveg sör, egy sörös üvegbe töltött tengerparti homok a gyerekeknek vagy az a nagy szép kézzel festett tálaló tálka? Gyakran lesz a megoldás a ‘nem azt mondtad, hogy a túrabakancsodnak kezd leválni a talpa, nem dobjuk ki?’ irány.

Ha autóval jöttünk, biztosan a legrövidebb utat választjuk. Ilyenkor a rövidítésben már nagyon profik vagyunk, találunk a rövidebbnél is rövidebbet. Bár azt a Maps nem ajálotta fel, de szerencsére szemfülesen észrevettük. És így a tengerparti 20km dugót egy aprócska 40 km-es hegyi kerülővel meg is úszhatjuk. Ha ez a kerülő pl. Montenegróban van, akkor egy szerény 6 óra alatt nagyjából meg is lehet. Közben több verzióban tárgyalhatjátok, hogy kivel mi fog történni, ha egyszer innen élve leértek. A gyerekeknek adhatjátok feladatnak , hogy szerintük hogy építették a szomszéd hegy tetejére az áramvezetéket? Meg az is felmerülhet az hegy tetőn a temetőben bámészkodva (mert falu ugyan nincs, de temető az van), hogy ha itt mindenki majdnem 90 évesen halt meg, akkor egyáltalán miért is akarnánk innen lemenni, nem gyorsabb-e befogni néhány kecskét és megtanulni pásztorkodni?

Hogy akkor mégis miért érdemes nyaralni ? Hát hogy legyenek ilyen vidám sztorijaid egy blogposztba .Vagy az unokáknak…