Ha elmúlik Karácsony…

Volt a fejemben egy-két gondolat az Adventről. Még úgy november közepén születtek, amikor megvettem a szokásos adventi újságjaimat. Minden évben megveszem-lopok belőle ötleteket is, de inkább elgondolkodtat arról, hogy tényleg ez kell-e nekünk Advent néven. Idén ennél a képnél akadtam el.

Adventi tennivalók napra bontva-a szerkesztőségből nézve, jó szívvel ajánlva…

Én gyerekkoromban nem hallottam az Adventről. Fogalmam sincs, hogy csak nálunk nem volt nyoma vagy azt a szocializmus tűntette el egy időre. Bár utólag rémlik, hogy mamánál volt mindig valami gyertya meg koszorú az asztalon, de én nem tudtam róla semmit sem. Gondolom, azokban a családokban, ahol a vallás aktívan jelen volt mindig, ez része maradt az életnek.

Mikor felnőttként már saját életünket kezdtük, az év egyik legszebb időszaka lett nekem. Én alapvetően szeretek ‘dolgokat csinálni’, szeretek ajándékozni, szeretek sütni-főzni. Csak várni nem szeretek és nem is nagyon tudok. Pedig az Advent arról szól, hogy várunk. Csak valahogy itt lehet aktívan várni, meg azt is pontosan tudom, hogy mire várok és meddig. Úgy ok. Edzésen is mindig megkérdezem, hogy ebből a guggolásból még hány kör lesz és kukorica kapálásnál is mindig megszámoltam, hány sor van és abból hány jut nekem. Ha tudom, hogy 4*20 és 8 bazi hosszú sor, akkor ok, azt tolom a végéig. Ha az a válasz, hogy míg el nem fáradunk, akkor én már azonnal fáradt leszek.

Minden évben készül adventi koszorúnk, sütünk mézes kalácsot, van házi adventi naptárunk (mindenkinek, én is kapok), vannak fényeink, festünk ablakot a martonfai ablak kalendáriumba és sokszor készül kézműves ajándék is. És mindig van benne pihis koncertes/színházas/ mozis este is.

Ennek ellenére képedtem el teljesen a fenti adventi magazin napi tennivalóin. Mi szerint 9-én gyertyát öntünk, 16-án házi készítésű táskát varrunk, aztán saját karácsonyi szőnyeget készítünk (???), aztán elkészítjük a bonbonokat is, meg a házi savanyúságot, meg össze dobok magamnak egy ékszert…Feltételezem, hogy az újság szerkesztőit az a szándék vezette, hogy minél nagyobb ötlettárat adjon az olvasó kezébe. Eddig ok. Csak minek ehhez a naptár? Ezzel az egész adventes-karácsonyos dologgal teljesen a ló másik oldalán vagyunk már.

Ez a z időszak a legtöbb ember munkahelyén az év egyik leghajtósabb, leghúzósabb időszaka, sok-sok túlórával. Ehhez jön a szerintem kicsit túl tolt és félre értett divat, mi szerint ilyenkor minden munkahelyen kell egy -két -sok karácsonyi party -a nagy céges, a kollégákkal, a projektekkel, az ügyfelekkel, a szállítókkal hol puccparádéban, hol csúnya pulcsiban. (Férfi kollégáknak külön kis alkalmazással, ami jelöli, aznap melyik van, mit kell húzni…)Ezek mind szuperek, de amúgy pont ugyanilyen szuperek lennének május 11-én vagy szeptember 8-án is. Ráadásul senki nem azt nézné a céges délutáni ebéd alatt lopva, hányadszor üzent a felesége, hogy ‘itt állok az Ikeában a heverők előtt, melyik lenne jó anyádnak a vendégszobába Karácsonykor aludni?jössz megnézed?’ , aztán ‘itt állok a pénztárnál, a drágábbat veszem, utalj 200-at, mert vettem mást is’, végül ‘ itt állok az Ikea parkolóban, hol a francban vagy? Ne gyere, a heverőt anyámhoz viszem, azon fogok aludni mától nála’…

És közben ugyanez pörög a bölcsiben, oviban, iskolában, napköziben, zeneiskolában, a foci csapatban és a baba baletten is. Meg van évzáró közös aerobik anyukáknak, évzáró whisky kóstoló apukáknak, meg sulis Karácsonyi vásár after party. És persze van ilyenkor ezer szupi koncert és előadás, amire nagyon lelkesen veszünk jegyet még júliusban meg októberben, mert olyan jó ötletnek tűnik. És ezek mindegyike egyenként nagyon szupi program is mind. Csak eljön a nap, amikor a céges mézes kalács sütésről kell sietni az ovis mézeskalácsosra és onnan az iskolás adventi koncertre- ahol a rajztanár és fizika szertáros Nándi éneklik a Stille Nachtot vicces pulcsiban- és onnan haza érve gyors egymásutánban bedobsz 1-2 whiskyt, pedig nem is szereted. És az majd csak másnap reggel derül ki, hogy ez az a whisky volt, amit a férjed még szeptemberben rendelt egy kanadai kézműves whisky lepárlóból és hajón hozták, kanadai mammutfenyő hordóban szállítva és csak a kaputokban palackozta a GLS futár tegnap előtt és ez lett volna a whisky kóstoló fő attrakciója. Külön appról vezérelhető whiskys palack nyitó gépet is rendelt hozzá a férjed, amit két napja tesztelnek Piroska szörpökön a gyerekkel, Te meg fogtad és csak lecsavartad a kupakját, mert nem tudtad, hogy lehetetlen.

És ebbe a sorba kell bele szőni a csendes várakozást és a kézműves szőnyeget. Én azért mégis mindig bele szövöm. Több oka is van. Egyrészt ezek egy részéhez kell a család segítsége, így a máskor szanaszéjjel rohanó vagy heverő családtagjaid egy helyre terelődnek és sok órán keresztül együtt sütik a mézeskalácsot sok-sok vidámsággal. Nincs ezeknél a közös munkáknál jobb csapatépítő és személyiség fejlesztő program. Másrészt azokban a hetekben, napokban, órákban, míg ezeket a készülő műveket, ajándékokat, előkészületeket én kitalálom, addig azokon az embereken jár az eszem, akiknek, akikért ez készül. És szerintem ez az ajándékozás lényege. Nem a tárgy, ami a végén lesz belőle.

Az idei advent nálunk egy kicsit több felkészülést igényelt. Gyerekkorunkban a Karácsonyt mindig az unokatesókkal együtt az alföldi nagyszüleinknél töltöttük. Minden unoka messze élt Tőlük, így ez volt a természetes. Aztán eljött az idő, mikor már csak mama élt és ott volt a közös Karácsony, akinél Ő lakott. Aztán már mama sem volt velünk, de az unokatesós Nagykarácsony megmaradt. Minden évben másnál van. Ha valaki új házba-lakásba költözik, az egyik alapvető szempont, hogy elfér-e az asztal a Karácsonyi vacsihoz. Mindenki úgy választ új lakóhelyet, hogy elférjen. Amikor mutogatjuk egymásnak a kinézett lakást, terveket, mindig elhangzik a képeket nézegetve, hogy ‘ott lesz a Karácsonyfa és itt az asztal’. És mindig ad ez egy határidőt is az újonnan költöző, építkező családtagnak, hogy a Karácsony már náluk lehessen. Egész korrekt kereteket ad, hogy kell konyha, víz és fűtés a vendégeknek…

Mióta a mi szűkebb családi szokásaink alakulnak és az ajándék vásárlós excel táblámat megnyitottam-21 éve- 8 olyan családtagtól búcsúztunk, akihez nem kell már semmit írnom az ajándékos listára. Anyu utolsó olyan fényképe, amin még egykori önmaga volt, a tavalyi Karácsonyon készült tesómék új házában-a család földön hencsergő legkisebbjeit nézte boldogan. Az idei Karácsonyon már csak az az örökségével volt jelen.

‘Gyöngyi néni háza’ ahogy most a rokonságra várt

Nagyon szerettem volna, ha az idei nagy családi Karácsonyt nálunk tartjuk és anyu házát is sikerül annyira újra rendezgetni, hogy az a család legaprajának megfelelő szálláshelyet nyújtson. Ahol sok minden emlékeztet arra, hogy ki lakott itt, de sok minden meg azért van, hogy az itt megszálló vendég otthon érezze magát. Sok hónapnyi munkánk van ebben, messze még a vége, de fontos mérföldkő volt, hogy a nagy Karácsonyt már elbírja.

A nagy Karácsony most azt jelenti, hogy 25 fős csúcslétszámmal működünk néhány napig. Ebből 6 főnek még nincs diákigazolványa sem. Egy ilyen Karácsony egy csoda. Egy iszonyú hangos, zavaros csoda. Itt nem készülnek olyan képek, ahol bájos angyalkának öltözött gyerekek, frissen loknizott hajú anyukákkal mosolyognak a fa alatt. Csak olyan képek, ahol közben átszáll egy-egy plüss állat vagy egy repülő makett, rosszabb esetben egy matchbox. De minimum belóg egy kéz, aki épp a sütis dobozt nyújtja és a háttérben a gyönyörű fa alatt üres sörös üvegek villannak, az asztaldíszek meg Szenteste 5 percig vannak a terített asztalon, mert elveszik a helyet a kajától.

A nagy bevásárlás-pont eddig a pillanatig volt, hogy a fájós térdem örökre megjavult. Aztán térdből betámasztva a kocsit próbáltam kanyarodni és az állapot elmúlt…

Befejezhetném a csodával az írást, de nem lenne igaz. Mert ennek a csodának ára van. Az összes résztvevő fizeti. Pénzben, türelemben és alkalmazkodással. Ennyi ember vendégül látásása több napig, az egy szemmel nagyon jól látható összegbe kerül. Az árából el lehet menni egy komolyabb őszi wellnessre vagy egy téli pihenésre. A vendéglátó oldaláról ezzel számolni, erre gyűjteni kell, ez a családi költségvetésben egy tétel. De egy olyan tétel, ami sokszorosan megtérül. A kajához piához mindenki hozzá járul . Mindenkinek több napnyi sütés -főzése van benne.

Itt el kell engedni az ‘én a háziasszony’ illúziót, ez csak komoly csapatmunkában működik. Én közel 2 hónapot készültem, feladattervvel, időrenddel, végig a család 3 férfi tagjának segítségével+ a komolyabb helyzetekben tesómék teljes csapatával kiegészítve. Itt már nincsenek ilyen kérdések, hogy ‘nem jó fenyőt választ’ vagy a ‘bejgli csak úgy jó, ahogy én csinálom’. Pont úgy lesz jó, ahogy annak sikerül, aki épp csinálja.

Itt a vendégek önkiszolgálnak. A háziak dolga, hogy megmondják, hol a tartalék WC papír, hol vannak a boros poharak és melyik kajákat kezdjék melegíteni először.

És a vendégek alkalmazkodnak. Másik 24 emberhez. Mert itt mindig van, aki alszik, van akit épp altatni próbálnak, van aki az ajándék hangos játékát teszteli, van, aki sír mert eltörött a játéka. És van, aki kényelmes fotelben ül, de van aki mindig egy kis fellépőn ebédel az ünnepi asztalnál. A nyugdíjasoknak jár a kényelmes ágy, de van aki alatt minden éjjel leereszt a matrac.

És ezt mind-mind vállalja minden évben, mindenki, sőt várja is. Mert a másik oldalon meg olyan dolgokat ad, ami nem kapható máshol.

Mitől lesz mégis csoda? Hogy együtt van több napot több generáció apraja -nagyja a családunk mindkét ágáról. Mindenki tanul alkalmazkodni. Mindenki meglátja, hogy ami egyedül súlyos teher, azt együtt mindig megoldjuk. Mindenki úgy megy haza, hogy tudja, nincs egyedül. A kicsik tanulnak a nagyoktól. Hülyeséget is. A legkisebbek a közös kaják varázsát-imádom, amikor a babák ülnek az etető székben, fogalmuk sincs, min röhögnek a nagyok, de ők is vígan vigyorognak, mert látják, hogy ezt így kell. És persze közben a husi mellé kerítenek egy csokis sütit is a tányérjukra…Előkerül egy csomó történet azokról, akik már nincsenek itt. És használjuk, felhasználjuk a tárgyaikat. És így mégis itt maradnak.

A negyedik képen a felújításra váró hetényi pince felé kirándultunk-itt állt a Pipázópad, amiről ez a blog a nevét kapta. Nehezen nyílott a lakat. A képen a pillanat, amikor a pincelyuk mélyéről előkerült egy marmonkanna, amiben anno papa és apu a rotációs kapához az üzemanyagot tartotta több mint 20 évvel ezelőtt. És a képen az alján maradt egy csepp olajat cseppentik a lakatra. Cseppent, működött.

Generációról generációra száll a ‘barangolás’ fontossága is. Itt sincsenek különleges gyerekek, szeretnének inkább bent, képernyő előtt ülni. De minden ilyen eseményen az a rutin, hogy kaja után elhangzik a ‘barangoljunk egyet’. És akkor mindenki húzza a cipőjét, korosztálynak megfelelő mormogás közepette és megy. A mormogás kb. az első 10 méteren tart. Aztán átvált rohangálós, nézelődős, beszélgetős kirándulásba. Ahol mindig van egy táska, amiben van valami finomság. Régen ez egy hímzett tarisznya volt papánál. Mára hátizsákra váltott, de a benne levő hókifli ugyanabból a receptből készült.

Na így lesz ez egy csoda. Ami még sokáig velünk marad. Az üres januári napokon is. Meg a nehéz többin .