Mihez kezdjünk esőben-avagy a kreativitás valódi természete

Az úgy kezdődött, hogy sok éve vettünk egy műrattan terasz bútorszettet arra az esetre, ha sokan vagyunk. Az úgy folytatódott, hogy nem sok évvel ezután az asztalról elkezdett lebomlani a fonott borítás. Hogy ne fújja szanaszét a szél, segítettem az időjárásnak és kiderült, hogy van alatta egy ronda műanyag lap. A család férfi tagjai úgy vélték, hogy mehet a kukába, én meg úgy véltem, kipróbálom, fog-e rá a krétafesték és lemossa-e az eső. Mint a mellékelt ábra mutatja, fogott és nem mosta le. Annyira nem, hogy a műanyaglap már elgörbült, a halak meg még mindig vígan úsznak…

Aztán lebomlott alattam a nyugágy is. Mondtam sebaj, majd felújítom. Tegyük fel a padlásra. Feltettük. Én gondolkodtam, mi lenne a jó technika. Nézegettem képeket, videókat, anyagokat. Többször elhatároztam, hogy ha legközelebb a padláson járok, megmérem, hogy tudjak anyagot rendelni. Egyszer meg is mértem. Csak mire leértem a létrán, elfelejtettem, mit mértem.Közben teltek-múltak az évek. Minden lomtalanítás előtt nagy hangerőn hangzott el a párbeszéd:

-‘ ezt lehozom , kidobjuk’

-’de hát én ezt felújítom, tök jó lesz’

-’évek óta ezt mondod’

-’persze csak előbb… mert ez nem úgy megy, hogy csak…mert előbb ki kell találni…’

Aztán egyszer csak meglett a technika. Tavaly év elején Breuer Marcell kiállítás volt Pécsen. Én megnéztem, miket tervezett és megállapítottam, hogy ez engem nem annyira érdekel. De Sz.-t meg nagyon. Egy vasárnap délután, mikor már a sokadik napon mentem a szokott kórházi csomaggal anyuhoz, minden is jó időtöltésnek tűnt ahhoz képest, hogy a kórházhoz érjek. Még a Breuer kiállítás is. Szóval én is bementem és milyen jól tettem. Mert kiderült (számomra is), hogy bútorokat is tervezett. 1925-ben olyanokat, amiről most azt állítják korunk formatervezői, hogy ők most nagyon modern dolgokat terveznek. Tényleg, csak amúgy már megtervezték előttük ezt egy 100 évvel ezelőtt is. És ott rájöttem, milyen pofonegyszerű is ez, ha valaki már kitalálta helyettem. Úgyhogy bemásztam egy-két kordon mögé , hogy minden irányból le tudjam fényképezni.

Aztán egy fél év múlva kipróbáltam, hogy megy ez. Egy képkereten fonallal. Megállapítottam, hogy jó lesz ez. Aztán elmeséltem a tesómnak is. Mondta, hogy tök jó. Ő is kipróbálta képkereten. Meg az asztalos műhelyben csinált néhány székvázat. Aztán befonta, küldte a képet, hogy már rajta ülnek.

Aztán nálunk lassan szétesett minden szék. Sz. mondta, vennünk kell másikat. Mondtam dehogy, hiszen én megcsinálom. Közben vettem hozzá anyagot is. Egyelőre csak kísérletit. Mert egyszer bemerészkedtem a Tescoban kívülről borzasztóan nagy kínai szemétlerakatnak tűnő boltba. És az derült ki, hogy ott mindent is lehet kapni. Főleg szemetet, meg közte néhány kincset is. Ott bukkantam egészen véletlenül arra a pamut csík gombolyagra-amiről nem tudom mi, nem tudom, mire jó, de egészen olcsó. Gondoltam mi baj történhet.

Aztán jött a jó idő. Egyre többször kellettek a székek, egyre gyakrabban bomlott le valakinek a háta mögött. Sz. egyre idegesebb lett, mondta, vesz másikat, én meg mérgemben egyet elővettem és gyorsan ott az ebédet sem teljesen befejezve egyet felújítottam a gyors megoldással. Mindenkit meglepett, milyen kényelmes lett így is.

Azért akkor már nem hagyott nyugodni, hogy megy ez a rendes fonás, úgyhogy teszteltem. És közben visszatértem az ezer szarság boltjába, és kiderült, van csíkos is. Ez már mindjárt eggyel jobban motiválja az embert. Megszületett a kísérleti mellé az első mestermű is. Ha egyszer rááll az agyad és kezed, már lehet közben tv-t is nézni. Nem koreai sorozatot angol felirattal ajánlok elsőre, de egy podcast mindenképp mehet a füled mellett.

Még nincs kész a kollekció. Ma esik az eső. És mit lehet csinálni esőben, ha Sz. nincs itthon, bort fejteni meg nem tudok? Lennének még opciók, ahogy a kép is mutatja.

De valahogy nekem csak a piros csíkos tekercs forog a fejemben, az hogy fog kinézni. Mert közben olyat is szereztem. Hogy néznénk már ki, ha a kupi közepén a női vendégeket nem tudnánk piros mintás székre ültetni?

Értitek ugye, hogy is megy ez a ‘tök jó, hogy Te olyan kreatív vagy’ dolog. Mi is a lényege: Határozott ragaszkodás ahhoz, hogy Ti meg tudjátok és fogjátok csinálni a nem is tudjátok pontosan micsodát és ha eleget mondogatjátok, egyszer csak eljön az idő, mikor már annyian hisznek benne és várják, hogy a lincs hangulat elkerülésére kénytelenek lesztek úgy tenni, mintha csinálnátok. És egyszercsak a többiek majd úgy látják, hogy elkészült. Ti lehet, hogy érzitek, hogy ez nem is az, de arról bölcsebb hallgatni és a kétkedőknek csak egy ‘Na ugye’-t odavetni távozás előtt….