Mit hoztam Olaszból?-olcsón adják, hozzál Te is!

Sajnos a tarvisiói piacon kapható bőrkabátokról nincs információm, ott 30 éve jártam utoljára. Egészen pontosan azt sem tudom, van-e még ott piac. Aki az anyagi tudnivalókért olvassa ezt a posztot, ne olvasson tovább, arról itt most nem fogok írni. Bár becsülettel bevallom, vettem 7 db cipőt (kb. 3 áráért és itthon soha fel nem lelhető minőségben) , de ennél sokkal fontosabb dolgokat hozok onnét magammal mindig. Arról, hogy hogy lehet a miénknél sokkal természetesebben, emberibben, boldogabban élni.

Azt hiszem, annyi pipázópad a világon nincs, mint az olaszoknál. De szerintem ezt a blogot ők nem értenék. Mert minek erről írni. Ott már egy pipázópaddal a fenekükön születnek, amit ott tesznek le, ahol csak akarnak, akkor, mikor kedvük szottyan.

A CSALÁD

Az ott azt jelenti, hogy annak részei a gyerekek. Minden időben, mindenhol. Nincs olyan hely és esemény, ahol ne készülnének arra, hogy oda gyerekek is jönnek. És azok ott úgy viselkedhetnek, mint a gyerekek. A képeken az első két kép egy sörfőzde, ahol nem részeg apukák kóstolgatják a söröket, hanem családok együtt, a gyerekek hátul a szalmabálákon üvöltözve ugrálnak, a második képen egy kisgyerek szülinapi zsúrjának romjai ugyanitt. Az utolsó egy kicsi, nagyon egyszerű étterem-ott is van az asztalok mellett egy kis focipálya ezzel az ‘egyszerűen elegáns’ stadion világítással:) Tudom, nálunk is van gyerek játszóasztal és kis csúszda. A különbség a szemléletben van. Nálunk azt várjuk a gyerektől, hogy csendben rajzolgasson, ne zavarja a felnőtt vendégeket, míg azok áhítattal vacsoráznak. Az olaszok meg tudják, hogy a gyerekek nem szoktak órákat csendben színezni -főleg ugyanazt a Jégvarázsos színezőt kitört hegyű cerkával 5 példányban. Ott a gyerekek teljes jogú tagjai a társaságnak, akik üvölthetnek, futhatnak, ugrálhatnak, énekelhetnek. Mindenhol. És ha úgy tartja kedvük, az egész család velük énekel.

És a család része a mamma, a kutya és a macska is. Ők is ott vannak. Mindenhol, mindenkor. Ahova nem lehet bevinni a kutyát, ott van a bejáratnál valami, amihez kikötheted. Aki arra megy a járdán az megsimogatja. Akik nálunk ‘kóbor macskák’ , azok náluk az élet császárai. Szabadok, mint a madár és mindenki eteti, itatja őket.

ISTEN és a VALLÁS

Én nem vagyok vallásos és hivő is csak a saját hitem szerint. Bár elvileg megkeresztetek és aszerint katolikus lennék, de itthon legtöbbször taszít és távol tart ettől a vallástól minden, amit látok. A parasztvakító eseményekkel, milliárdokat elnyelő egyházi intézményekkel, Porschéval a rokkant helyre parkoló képmutató vasárnap reggeli misésekkel és Bese atyákkal kicsit olyan érzésem van, mintha itt a pokol épülne rögtön a szomszédomba. Olaszországban meg mindig megérzek valamit abból, ami ennek a valódi magja, amiről ennek szólni kéne és ami ott még megvan. Ott nem vasárnap reggel öltözik mindenki puccparádéba és hangos dudaszóval misére megy, hanem jártában-keltében beugrik a templomba és ott csendben elmond egy imát. Mert itt a templomokra vigyáznak, renoválják, életben tartják. Templom mindenütt van. A templom mindig nyitva van. Nem úgy, mint nálunk, ahol csak vasárnap 10h25-11h32 között , más esetben vonalas számon hívhatod a sekrestyés Pista felesége Marikát, aki miután visszabuszozott a Tescoból , majd jön és kinyitja. Addig még a kocsmába sem tudsz beülni, mert nálunk már az sincs.

Amikor ezekbe a templomokba lép be az ember, az mindenkire hatással van. Nem tudsz 2200m magasan úgy ránézni egy templom toronyra mögötte a Dolomitokon lemenő nappal, hogy ne érezz meg valamit abból, hogy itt mi csak kis mellékszereplők vagyunk, ezt itt valaki/valami másnak a játszótere, ahova betévedtünk. És nem tudsz nem mécsest gyújtani (1 euros becsületkasszás dobozból véve) azokért, akik ide már sosem jutnak el veled, amikor a a turista kíváncsiságával lépsz be a csendbe jó fotókra áhítozva és ott a teli bevásárló szatyrait az utolsó padra pakolva térdel egy épp hazasiető hölgy valamelyik szent előtt és a halk sírós beszéde és a nagyon kicsi olasz tudásod ellenére is érted, hogy egy beteg gyerekért imádkozik éppen. Én azt hiszem, erről szól a hit. Kár hogy ez nálunk most ebben a formában nem divat.

A MÚLT TISZTELETE

Nekem nagyon fontos a múltam, a múltunk. Szerintem mindenkinek. Valamiért azt hisszük itthon, hogy ezt azzal tudjuk kifejezni, ha kalocsai mintát nyomatunk a kínai trikóra vagy súlytásos zakót veszünk fel az esküvőn. Ez sem baj, de ez csak a felszín és a látszat. Közben meg a felmenőinkről ránk maradt mindenféle sok évszázados tudással készült dolgokat nem becsüljük semmire-mint kacat és lom , hajítjuk ki őket. Jobb esetben kitesszük dísznek a szekrény tetejére. Ugyanezt tesszük az épületekkel is. Tornácos parasztházat felújítani divat. De mindent, ami ezen túl van és már nem néz ki jól, azt ledózerolunk. Senki nem ül le és nézegeti, mit szerethettek ebben a dédszüleink és mi lenne, amit mi is tudunk használni. Nálunk a kellően régi épülethez vagy dózer jön vagy rohan a műemlékvédelem és múzeum lesz belőle. Ahol a kellően régi tárgyakat megnézegethetjük, ahelyett hogy használnánk.

Az első szállásunk a lagúnákban a szántóföldek közepén egy régi gabonatárolóból kialakított apartman ház. Minden maradt benne a régi formájában, ami abból használható volt és minden is volt benne, ami a 21. században szükséges. A lépcsőházban megmaradt még a falakban a tipikus gabona illat, amit nálunk leginkább egy malommúzeumban érezhetsz csak. Iszonyat okosan, praktikusan, ízlésesen csinálták. És ez nem unikum arra, a hasonló épületek nagy részét hasonlóan használják valamire.

Sétáltunk a Dolomitokban egy hegyen magasan fekvő faluban, ahol olyan helyes házak voltak. Az ebédünk közben tudtuk meg, hogy ezek 16. században épült házak, amikben ma is laknak és kívülről nagyjából ugyanúgy néznek ki, mint akkor. Ha nálunk lenne ilyen, azt úgy hívnák, hogy Skanzen. Itt meg maga az élet. A kövek bírják az időt, ha a fa kirohad, azt újra csinálja valami helyi mester (akinek gondolom már az üküköregapja is ezzel foglalkozott). És amúgy azt, hogy hogy lehet itt kényelmesen élni, azt már kitalálták rég, nem kell hozzá sok varázslat-talán csak egy wifi rooter. Hogy ez nekünk miért nem megy így, nem tudom. Talán valahol ők eleve elégedettek a világgal, nem hiszik azt mindig, hogy ha valami egész más lenne itt, akkor minden jobb lenne. Ha építenénk helyére olyat, mint a Hufnágeléknek van, meg lenne távirányítós garázskapu, meg vennénk bele nagyobb okos tv-t, akkor végre jó lenne minden…Az olaszok meg csak lecserélik az ajtót ugyanolyan, de újra és kiülnek a padra beszélgetni. És nekem úgy tűnik, mintha nekik jobb lenne,

Biztosan lehetne itt is olcsón rendelni Temus ajtó kilincseket vagy venni az Ikeaban valami olcsó design darabot, de minek? Ha ezt a kapupántot 300 évvel ezelőtt megcsinálta a falu kovácsa, akkor az olaszoknál azt használják, amíg működik. Mi leszereljük, eltesszük emlékbe, jó esetben kikerül a falra dísznek, rosszabb esetben az unokáink majd kilomtalanítják a padlásról. Az azért az igazsághoz tartozik, hogy ott azok a mesterségek, amik ezek karbantartásához kellenek, sok száz éve szállnak a családi vállalkozásokban apáról fiúra, itt meg a szocializmus ezt kidobta és sokat kell keresni olyan mestert, aki ezeket a tárgyakat karbantartja , javítja. Van egy pinceajtónk, aminek a javítására több év alatt sem találtunk embert…

Az EMBERI KAPCSOLATOK

Ezek egy hétköznap délelőtt a saját erkélyünk alatt körbe nézve készült képek. Aki ismerőssel találkozik, az megáll és beszélget. Nálunk is így van. Ez valahogy mégis más volt. Gondolkodtam, miért. Itt láthatóan mindenki ráérősen álldogál, senkin nem látod, hogy már fél lábbal indulna is tovább. Én mindig egy őszinte kíváncsiságot látok és érzek, generációktól függetlenül. Egyszerűen ha egy olasz kérdez és válaszolsz, azt meghallgatja, reagál, gondolkodik, fogja, örül, hogy újat hallott. Mert attól több lesz.

Ha jön még valaki, aki ismer valakit a már beszélgető csoportból, megáll és bekapcsolódik. Mi soha nem lépünk oda valakikhez, akik beszélgetnek és csak az egyiküket ismerjük. Aki odalép, azt olyan furának érezzük.

Ha nálunk egy ismerős elmegy mellettünk köszönés nélkül, nem köszönünk rá-jó esetben azt gondoljuk, nem vett észre, vagy siet, rosszabb esetben azt, hogy nem akart észrevenni. Az olaszoknál utóbbi nem játszik, irdatlan távolságokból kiabálnak valaki után, hogy ‘Ciao Paolo’, a boltos kiüvöltöz az utca másik oldalán autóba szállónak, miközben épp engem szolgál ki. Jó ez? Egyértelműen igen. Mert mi úgy érünk reggel a munkahelyünkre, mint a világgal egyedül harcoló magányos farkas, addig az olaszok egy mosollyal az arcukon és lelkükben, mert ők nincsenek egyedül. Soha.

Az EGYSZERŰEN NAGYSZERŰ

Érdekes dolog az a mérnöki munka. Olaszország biztosan nem a mérnöki pontosságról híres. A szó északibb értelmében. De mégis mi ez akkor, ahol mindenre van egy olyan megoldásuk, ami funkcionálisan tökéletesen működő és az esztétikai élmény meg szívet melengető?

Kidőlt a falból egy darab? Ez a virág pont belefér. Unalmas a farakás? Legyen benne madárházikó. Hova tegyük a famanót? Itt ez az értelmetlen régi korlát, azon pont jó lesz. Megázik a Vespa ülés? Dobd rá az asztalterítőt!

Itt nem probléma, ha a temető mellett van a kutyafuttató. Egy sziklás hegyen egy tenyérnyí sík hely parkolóval aranyat ér, amíg a mama behozza a virágot, a papa megfuttatja a kutyát. Ha magasan van az urnafal felső sora, bedobunk egy festőlétrát és a felső sori szeretteket is lehet látogatni. Elromlott az üdítős hűtő a strandon, lett belőle könyvtár. Maradt a kakaskovácsolásból két u-vas, pont jó lett keresztnek a kerítésre. Annyira sok egyszerű és kiváló ötlet. Tény, hogy mind az energia minimalizálás jegyében született. De olcsón, gyorsan megcsinálták, aztán mehettek beszélgetni a Pipázóra. Nálunk bármi hasonló születik, azt szanaszét fikázza mindenki- a szomszéd, a falu, a város, lesznek róla facebook posztok, újság cikkek és olvasói levelek. Vagy nem csináljuk meg, csak eltervezzük, hogy majd működtetünk a strandon egy könyves pavilont, adunk be egy EU-s pályázatot, sajnos nem nyerünk, vagy ha nyerünk, akkor ráköltünk 50M Ft-ot (ez ellopott többi 300M-ról ez a poszt nem szól) és felavatjuk dudaszóval, majd ott hagyjuk lerohadni a szezon végére. És a temetőből is mindig úgy megyünk haza, hogy a ‘szégyentelenek ide tették a temető mellé a kutyafuttatót és állandóan ugatnak’ , ‘Fifikém téged csak holnap tudlak levinni, mert ma a temetőben voltunk, már elfáradtunk…’.

Az u-vasas házi hegesztésű kereszt nálunk meg egyenesen Isten káromlás lenne. Ott meg valaki hazavitte a hitét.

A VENDÉGLÁTÁSRÓL

Ha 13h55 perckor azt látod az étterem ajtaján, hogy nyitva 14h-ig, akkor mit teszel? Természetesen csalódottan elkullogsz. Mert nálunk ami 14h-kor zár, ott 13h10 perckor összeszedik az asztalodról a sószórós edényt, 13h 40-kor kijön a takarítónő és megkér, hogy emeld fel a lábad, mert felmos és eleve 12h30 után már nincs szakács és csak maradékokat választhatsz. Na ez az olaszoknál úgy van, hogy ami 14h-ig van nyitva, ott 14h-ig engednek be és ott addig üldögélsz a kajáddal, amíg csak akarsz.

Nálunk a ‘ház bora’ az ihatatlan szar. Náluk a ház bora az, ami ugyan olcsóbb, nem olyan puccos, de amit jó szívvel ajánlanak minden betérőnek. Én nem is értem a magyar vendéglátós gondolatot emögött. Ha az én házam ‘bora’ szar, az engem és a házam minősíti. Vagy ez még senkinek sem jutott eszébe rajtam kívül?

Fontos része a vendéglátásnak az alkohol. Csak azt ők az ebéd és vagy a beszélgetés csatolt elemének tekintik. Elhagyhatatlan részének. De olyan mennyiségben, ami ahhoz hozzátartozik, nem tartja senki szükségesnek az újabb körök rendelését. Minden tele van kocsmával és ott ülnek a bácsik iszogatva, de én még sosem láttam onnan olyan részegeket hazaindulni, akiket az árokból horgásznak ki, mint nálunk. Nem az a férfi mértékegysége, hogy hány páleszt tud benyomni.

A két utolsó kép a középkori hegyi falu éttermének terasza-ahol az 1600-as években épült házban egy több Michelin csillagos étteremben tanult séf a tulaj. Nem foglaltunk fél évre előre, csak úgy besétáltunk a lépcsőn és azt sem tudtuk, pontosan mi ez, csak valami terasz, ahol enni adnak. Nem mellesleg nagyon különleges kajákat ettünk nagyon méltányos áron. Az árat a faluhoz igazították, nem a csillagokhoz. És úgy tűnik, ez így egy kicsit jobban menős, mint nálunk, ahol ezekre a helyekre személyi kölcsönt kell felvenni egy ebédhez és az esküvő délutánján kell helyet foglalni a 10. házassági évforduló napjára. Persze felesleges, mert addigra csődbe megy…

Az, hogy itt mindenki beszél és kérdez és érdekli, mit mondasz, tök természetes. Régen azt hittem, az olaszok jól beszélnek angolul. Mostanra rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz, csak egyszerűen annyira szeretnének téged érteni és magukat megértetni, hogy az általuk ismert összes nyelvet összeszőve hosszú mondatokban folyamatosan beszélnek. Ennek ellenére én még ebben az országban mindenhol mindent értettem. (Nem úgy Belgiumban, ahol sokadik próbálkozásra sem tudtam megértetni senkivel, hogy a majdnem egyetlen európai nyelv, amin én a croissant és a je T’aime szavakon kívül semmit nem értek, az a francia. Viszont ha angol, német, olasz, vagy szláv nyelvek valamelyikén találunk egy-egy közös szót, akkor máris közelebb jutunk. Hideg, lesajnáló tekintetek meredtek rám és újra és újra elmondták franciául. Ki is jött belőlem a pénztárnál a magyar, mondtam, hogy ‘viszont látásra és anyukádat is üdvözlöm’). Szóval nem a nyelvtudásuk fényes, hanem az akarat arra, hogy kommunikáljanak és értsenek. Ez úgy tűnik sok mindenre elég is.

Amit én még imádok, az az éneklés, mint az élet része. Énekelnek a vendégek, énekel a pincér, énekel a cipőboltban az eladó, énekel mindenki mindenhol, hangosan, amikor csak eszébe jut. Bár nem ismerem az olasz slágereket, mégis az az érzésem, hogy ott nem lett ciki az, ha egy akadémikus az utcán sétálva a ‘Millió, millió rózsaszálat’ énekli és a legnyálasabb olasz slágert is boldogan üvölti az étteremben mindenki, ha megszólal a rádióban. Nem kell úgy tenni, mintha mi csak Kierkegaard megzenésített idézeteit szoktuk volna énekelgetni-már a gyereknek altatónak is, mert ugye minden, ami az alatt van, az olyan alantas.

Olaszországban semmi sem alantas, ami emberi, egyszerű és az életet szolgálja. Tanuljunk tőlük!!!