Miért nem pipáznak a nők és mi köze ennek a személyvonatokhoz?
Kezdjük a személyvonatokkal. Történt, hogy Szabi (aki a férjem) az általános iskolás haverjaival elindult a szokásos éves borozós-sörözős hosszú hétvégéjükre. Úti cél Sopron, Zalaegerszegig elautózott, onnét együtt vonatoztak Sopronba. Ez idáig teljesen logikusnak tűnt innen Baranyából nézve. Aztán szombat este megnéztem a menetrendet, hogy kb. tudjam, vasárnap mikor ér haza. És a látottakon teljesen elképedtem. Zalaegerszeg-Sopron vonalon 2 átszállással, köztük személyvonattal kell/lehet utazni. És most kivételesen nem a MÁV -on csodálkoztam, annál is inkább, mert ezen a vonalon a GYSEV jár. Hanem a puszta tényen. Hogy a fiúk ezt látva sem döntöttek úgy, hogy elautóznak Sopronba, hanem teljes nyugalommal ültek fel a személyvonatra, szálltak át kétszer, oda-vissza és boldogok voltak és elégedettek. Kérdezem én nőtársaimat, hogy ki az, aki egy 113 km-es autózás és személyvonat 2 átszállással kombó közül a másodikat választja? Én biztosan nem. Pedig amúgy szeretek vonatozni. Egyszerűen csak azért nem, mert közben a fejemben pörög végig a ‘menjünk már-menjünk már’ kerék és a ‘mit tudnék én ez alatt megcsinálni, ha nem itt ülnék’.
És amikor itt jártam gondolatban, jutottam arra, hogy a nők ezért nem pipáznak. Amiért nem járnak személyvonattal. Mert ahhoz kell idő, ceremónia, nyugalom, békesség, amit nagyon ritkán engedünk meg magunknak. Amikor mi lányos hosszú hétvégére megyünk, mindenki az utolsó pillanatban indul el és ér oda. Amíg a ‘buli’ tart, addig mindenki kikapcsol-persze asztalra kitett mobilokkal. De amint jön a hazautazás, mindenki kezd visszakapcsolni a ‘menjünk már’ üzemmódba. Mert visszakapcsol a mókus a kerékben és pörgeti a ‘mit kell később megcsinálnom otthon, ha még leülünk egy fagyira ahelyett, hogy indulnánk’.
Én egy nagyon szerencsés nőszemély vagyok, nekem soha senki nem mondta otthon, hogy ne menjek, miért megyek, mikor jövök már, miért nem csináltam meg. És ennek ellenére is van egy folyamatos rossz érzésem, hogy amíg én itt henyélek, miket kéne csinálni és azokat majd mikor és hogy pótolom be. Pedig tudatosan is figyelek, hogy legyek ‘kikapcs’ módban is. Rengeteg nőt ismerek, aki szinte soha nem engedi ezt meg magának vagy rosszabb esetben a környezete nem engedi meg.
A kérdés az, hogy honnan hoztuk mi ezt az antipipázó habitust? Miért csak a férfiak pipáznak? Van ehhez annak köze, hogy a férfi feladatok olyanok voltak az elmúlt századokban, amikben lehetett szabad napot tartani, szünetet elrendelni? A háztartásban meg van egy csomó olyan, amiben nem. Mert pl. a vasárnap a pihenésé-ez egy nő esetében azt jelentette a múlt évszázadban is, hogy ahhoz, hogy misére tudjon menni, előtte már feltette az ebédet főzni, összerendezgette mindenkinek az ünneplős ruhát, aztán ebéd után elmosogatott, elpakolt és máris kezdhette a pihenést…Meg ugye lehet pihenni, csak a gyerek pihenés közben is lehányja a nadrágját és parkban ejtőzés közben is léphet kutyaszarba (és akkor még se fáról nem esett le, se a tóba nem pottyant be, meg darázs se csípte meg).
Biztosan nem használt ennek a szocializmus sem azzal az állítással, hogy a nő mint teljes jogú kereső alapvető kötelessége, hogy a munkából hazasietve ellássa családját, hajába masnit kötve illatosan várja haza urát. Sokan szembesülünk azzal, hogy a 40-es-50-es években született anyukánk nem vagy nehezen rávehető a kirándulásra, mindennapos sétára idősen, amikor ez már életfontosságú lenne. Mert ők nem sétálgattak sosem. Hazaértek, megcsináltak minden házimunkát és este lett. Ki ért rá ‘korzózni’? Meg egyébként is milyen nő az?
És ezek valahogy mind-mind itt vannak a mi fejünkben is. Nagyon sokan vagyunk, akik felismertük és küzdünk. De nagyon nehezen megy, mert az ellenfél kemény és igazán nem is tudom pontosan miből táplálkozik, hogy kéne leküzdeni. De rajta vagyok és minden jó tanácsot hálásan fogadok!