És a házzal hogy haladtok…?Vol.1.

Amikor azt a választ adom ami az igazság, hogy szép lassan, rögtön mindenki arról kezd beszélni, milyen nagy munka, ha le kell verni a csempét, vagy kell hívni a villanyszerelőt. Hát ezek sem egyszerű dolgok ebben az országban. De közel sem ez az a tényező, ami miatt ez csak lassan megy.

Biztos könnyebb akkor, ha az ember kiszór mindent és vesz újat. De én nem ezt választottam. Szokták mondani, hogy könnyű nekem, mert mindig annyi ötletem van. És tényleg. Csak az sajnos nem úgy van, hogy akkor ránézek az ócska , csúnya , barna szekrényre és már tudom is, hogy lesz belőle szép, új.

A nappali rozoga barna szekrénysorát sok hétig néztük, mire a az én fejemben is alakult, mit kell kidobni, miből lehet valami, a mérnököm is bólintott, aztán lett szín is hozzá. És sok hét festegetés. Aztán kéne rá valami fogantyú, de a boltban mind olyan snassz volt. Épp a szakadt hátizsákomat terveztem kidobni, mikor rájöttem, hogy hisz itt vannak a fogantyúim. Mérnököm bólintott, elindult a csavarboltba, onnan már hipp-hopp lesz új bútor.

És ezek csak a látványos dolgok. Nem ezek a nehezek. A nehezeket úgy hívják, EMLÉKEK.

Azt eléggé az elején megfogadtam, hogy mindent kidobok, ami nem jó semmire, biztosan soha nem használom, semmilyen kötődésem nincs hozzá és egyáltalán nem ismerem fel, kinek lehet fontos. Tudom, hogy sokaknál ezek még felmennek a padlásra, én igyekszem oda már csak olyat vinni, ahol pontos címkét tudok a dobozra írni, mi is van benne.

A legvidámabb része a viszontlátott saját emlékeim. Mint ez a vonalzó, amivel akkora királynak éreztük magunkat a suliban a 80-as években, hogy nem is volt nálunk nagyobb. Vagy csak talán azok voltak nagyobbak, akiknek volt német rokona és rendszeresen küldött mindig Donald rágót…
Ezek természetesen átkerülnek a saját archívumunkba.

A legnehezebb része rátalálni anyuék olyan személyes dolgaira, amiket eddig nem ismertem. Mint például erre a Budapest térképre, amit én vettem és látni a belsejébe ragasztott gondos jegyzeteket arról, hogy kell a Keletiből hozzánk jönni. Ezek gyűlnek egy kupacban, még nem tudom, mi lesz a sorsuk…

Aztán vannak azok a cuccok, amik már anyuéknak is emlékek voltak. Mint pl. papa krumpli nyomdával gondosan lepecsételt matekkönyve, belül smiley-s sokszögekkel. Meg valamelyik gyerekem gipszautó ‘műve’. Egyelőre ezek is csak újabb kupacokba kerültek a ‘maradós ‘ oldalon.

És vannak még azok a dolgok, amiről nem tudom pontosan, ki az, mi az, hogy került ide, de látom, hogy valaki másnak ez valószínűleg nagyon fontos lehet. Tanítványoknak, kollégáknak, régi barátoknak, osztálytársaknak, távoli rokonnak. Ezek is kupacban vannak, de ezekkel még sok feladat van. Mert oda kell adnom annak, akit illet, akinek fontos. Ez elég munkás dolog. De ez az egyik olyan, amiből annyi pozitív energia jön visszafelé is, hogy kár lenne veszni hagyni. Ma pl. egy egykori 16 éves fogalmazása ‘Hol leszek 10 év múlva ?’ témában került borítékba és indul majd jogos tulajdonosához. Ez a kupac elég nagy , még sokáig nyerhetek belőle energiát a többi kevésbé hálás kupacokhoz.

Szóval itt tartok. A vége még nagyon messze, de már alig van olyan szeglet, amiről nem tudom, mit rejt. Vagyis tartunk, mert az egész csapat segít mindenben is, amiről valahogy rendelkezem. Csak ehhez a rendelkezéshez először dönteni kell, azt meg senki nem tudja megtenni helyettem. Egy több szintes családi ház minden egyes papírfecnijéről dönteni elég kemény meló. Csak az tartott több hónapig, hogy a rengeteg orvosi leletet kidobjam. Mert azok ugye fontosak. Csak nagyon lassan ment bele a fejembe a gondolat, hogy fontosak annak, aki él…