És a házzal mit terveztek…?

Sokszor hallom ezt a kérdést mostanában. Mint mindenki, akinek a családjában egyszer csak üres marad egy ház. Nem egy akármilyen ház, hanem az, amiben a gyerekkorát töltötte. És a válasz ennek megfelelően iszonyatosan nehéz.

Valahol a gyerekkorom végén égett belém egy jelenet Martonfán. Egy gyermektelen (de hülye szó!) idős házaspár eladta a házát és közösen otthonba költöztek. Én a boltból ballagtam haza, mikor pakolták ki az összes holmijukat a házból, Ők pedig kézen fogva ültek a gang szélén és néztek maguk elé a földre. A mai napig megrendít az emléke. Majdnem gyerekként is értettem, hogy ez valami nagyon-nagyon kemény szitu.

Aztán már felnőtt voltam, mikor mama már nem boldogult egyedül és Szolnokra a nagybátyámékhoz költözött, a házat eladták. Az egy szobába vihető holmiját összerakta, mi pedig a többiből gyűjtögettük, ki mit visz. 6 unokájából 5 akkor kezdte az életét pesti albérletekben, így jött sok minden - csak hozzám a piros ágy, a tükör, az étkező asztal székkel, a nokedli szaggató, a derelye vágó meg a madártejes tál is. A mai napig mindannyiunk otthonában van olyan zöldség pucolásra használt gáztepsi, amit boldogan szétosztottunk és csak otthon derült ki, hogy a mai tűzhelyek más méretűek 😊. Szóval sok-sok holmi ment tovább a családban erre-arra. Mama mégis egész nap az ágyán feküdt a szobában némán. Egyszer jött ki, szállóigévé vált a mondata ‘azt is kidobjátok, az Bandika tejes lábasa!?‘ Bandika akkor valahol az 50. éve körül járt, nemigen kellett neki már tejet melegíteni… Erről sem gondolom, hogy sokkal könnyebb szitu.

Ehhez képest mi most csak az immáron üresen álló gyerekkori házunkkal kell, hogy boldoguljunk. Az előző két történetnél mérföldekkel egyszerűbb. De azért itt is van min elakadni. Több forgatókönyv létezik.

Van az, amikor azt mondom, hogy ehhez nekem nincs erőm. De ahhoz lesz-e elég, hogy ott álljon egy pókhálóba és gazba font romosodó múzeum, ami mellett gyakran elmegyek és várom a csodát? Mert senki a világon nem fogja ezt megtenni helyettünk. Túl sok ilyen kert, pince, ház maradt így körülöttünk ahhoz, hogy azt biztosan tudjam: ez nem opció.

Aztán van az a forgatókönyv, amiben gyorsan eladjuk, hogy ne romoljon. Nem kell hozzá sok minden, CSAK kipakolni. Gyerekkorunk összes emlékét ovis vállfával, Guns ’N Roses és Sabrina poszterrel, aláírt úttörő nyakkendőkkel, címerező táboros bögrékkel, Kockás újságokkal, fényképekkel, örsi naplókkal, szárított mennyasszonyi csokorral, vizipipával, ilyesmivel.

A szüleink összes emlékét papa kalapjával, a szegedi emlékekkel, 2*40 év tanítványainak összes tablójával és emlék tárgyaival. Gyerek és felnőtt könyveinket. A matek/fizika/kémia szakirodalommal. A mi iskolás könyveinkkel elsőtől az egyetemi jegyzetig bezárólag. 50 év iratait. Fontosakkal és az 1974-es bércetlivel együtt. Ruhákat. Közte tesóm SojaVitás pólóival és az én gimis koromban szerzett pizsamával. Meg persze anyu 4 egyforma cipőjével, mert mindig elfelejtette, hova tette az előzőt.

Ki kell találni mi legyen a használati tárgyakkal. Amiből a családból mindenkinek van már a saját háztartásában egy, nincs szüksége egy pótra. A háztartási gépekkel , eszközökkel, amik némelyike még a levehető ajtós NDK turmixgép idejéből származik és Tesák, ragasztószalagok, rajzszögek és némi furfang tartja össze.

És ki kéri a bútorokat? Mert ugye pazarlás ezeket elszórni. Csakhát a mi szüleink sajnos a szocializmusban születtek, így nem ónémet kézzel faragott tálaló szekrényekben tartották a kézi szőttes asztalterítőket, hanem Gabi és Mókus márkájú csúnya, rossz minőségű tárgyakra gyűjtögettek, mint mi a Gazdálkodj Okosan-ban. És akkor ezzel a kettős érzéssel meg kell küzdeni: hogy ugyan ez nekik sokat jelentett, de ezen kívül semmilyen értéket nem képviselnek az utókornak. (Ezt tök jól mutatja, hogy ha bemész egy idegen régi retro balatoni nyaralójába, akkor kiráz a hideg, ha ezekhez a tárgyakhoz kell érned. A szomorú tény, hogy ezek Nálatok sem jobbak, csak ahhoz érzelem és emlék köt. De a vendégeket ugyanúgy ki fogja rázni a hideg, ha hozzánk érkeznek.)

Meg mi lesz a garázsban tárolt fűnyírónkkal, meg satupaddal?

Tudjátok, mi a legkeményebb dió? Azok a kiállított emlékek, amiket az én és tesóm gyerekei készítettek mamának szeretettel. Abból egyet sem voltam még képes eltenni.

Talán ebből nagyjából látszik már, hogy ezt az opciót is kiejtettük. Marad a 3. forgatókönyv: használjuk értelmesen. Mivel mindannyian jó helyen lakunk, lakjanak benne vendégek. Ez lesz. Ehhez sok-sok mindent kell átalakítani, de tehetjük ezt lépésről lépésre.

Még nem tartunk messze. Az egyértelmű szemetet már kidobtuk. Azóta kiderült, hogy még sokszor ennyi van, de majd azt is kidobjuk. A ruhákat más hordja majd. A dísztárgyak értékesebb részéből adomány lett. Néhány hét kifelé pakolás után rájöttem, hogy a csak rombolás önmagában iszonyú lehúzó erő, nekem nem megy. Úgyhogy most ezt-azt kidobok, közben jár az agyam és ezt-azt hozok. Vagy lefestek. Vagy máshova akasztok. És közben folyamatosan próbálom megálmodni, hogy lesz ebből egy olyan hely, ami már nem a ‘mi házunk’ , hanem akár másé is lehet néhány napra, de közben mégis minden ott marad valamibe rejtve, amiről mi tudjuk, hogy ez mégis az.

Hát ez lesz a házzal! Majd írok róla ezt-azt, hogy lesz az én egykori pipázópadomból mások pipázópadja is!