Thunderstruck - az AC/DC koncert margójára
Tegnap az AC/DC több, mint 100 ezer embernek játszott a pozsonyi reptéren. Én voltam az egyik. Azt gondolom, hogy a lehető legjobb dologra költöttem a jegy árát. A zenén túl is rengeteget adott nekem ez a koncert. A gitáros 69, az énekes 76 éves. Ha a képre néztek, azon ez pontosan látszik. De amit a színpadon csináltak, azon egy pillanatig sem. Félelmetes erő és energia van bennük, Angus Young ugyanúgy végig ugrálja előre tartott lábbal a színpadot, mint ahogy mindig is. Kicsit lassabban, de pont ugyanazzal a tűzzel. Hatalmas példakép ez mindenkinek, aki ott volt és látta és érezte. Nem születik mindenki rock sztárnak, de ha valamit örömmel és akarattal csinál, annak a kor nem szab határt. Lesznek fizikai korlátok, de akkor azt is ki lehet találni mindig, hogy kell azt másképp csinálni. Kicsit az volt az érzésem az ugrálással, mint ahogy régen a martonfai lagzikban észleltem: ha valaki valaha szeretett és tudott táncolni, az akkor is tud, ha két bottal jött. Csak akkor nem ugrálva nyomja, hanem lépegetve. És ez semmit nem von le a varázsából, inkább hozzá tesz.
Ugyanez az elszántság áradt a nézőkből is. Nem gyakran jár az AC/DC errefelé és azt sem tudjuk, mindenkinek megadatik-e még, hogy újra jöjjön. Kicsit olyan ‘ünnep’ érzéssel jött mindenki. Volt, aki a pólóját is vállfán hozta :)
Többeket láttunk mankóval, törött lábbal. Egy világvégi elhagyott reptéren, ahol a gyaloglás alapfeltétele az oda jutásnak. Láttam sok-sok 70+-os embert olyan fizikai állapotban, hogy a sarki boltba járás is komoly fizikai teher, de ide eljöttek. Mert ‘egyszer az életben’… Előttem egy 70-es nagyapa, 50-es apuka, 20-as unoka nyomta végig, mindenki a maga fizikai állapotának megfelelően. Fura, de nagyon szép pillanata az az életnek, amikor a TNT kezdődik és a végig pogózó unoka átugrik a Parkinson-os álldogáló nagypapa elé és összepacsiznak. Ezt ugyanúgy elhoztam magammal, mint a mellettem ‘alighajú’ 60-as pasit, aki úgy tudta pörgetni a fejét most is, hogy én megláttam benne a hosszú hajú egykori énjét, aki biztosan tökéletes headbang-et nyomott 40 éve.
Sok éve már, hogy észleltem: a koncertek figyelmeztetnek az idő múlására. 2006-ban a Sziget 0. napján Geszti életmű koncerten jártam. Doma még nem volt 4 hónapos - vagyis a kezdő kismamaság legmélyebb bugyrából kaptunk egy néhány órás kimenőt vissza a nem is oly régi életünkbe. És ott mikor Geszti ahhoz a sorhoz ért, hogy ‘az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, ami most vagyok’, akkor rájöttem, hogy ez a sor nem egy vicc, aminek én eddig énekeltem, hanem a kőkemény valóság, amit csak most fogtam fel. És innen már sorba jöttek a koncert élmények, ahol bejött a színpadra teenager korom legnagyobb bálványa és az én bálványom úgy nézett ki, mint egy bácsi. Lassan megértettem, hogy többnyire nem úgy néz ki, hanem egy bácsi. És abból az következik, hogy én meg egy néni vagyok . És ha az ember egy olyan koncerten jár, mint ez a tegnapi is, akkor onnan azt hozza el, hogy semmit sem számít a világon, hogy néni, ha a tűz megmarad.
Ui.: A koncert után a parkolóból kihajtás kicsit sem volt megszervezve, így szolid 4 óra alatt sikerült ezt megejtenünk sok tízezer emberrel egyetemben. Én soha sehol ilyen fegyelmezett várakozást még nem láttam itt a Kárpát-medencében egy olyan helyzetben, ahol igazából senki nem tudta, hogy mi történik, mire várunk, történik-e egyáltalán bármi. Teljesen biztosan azt gondolom, hogy így hat az, ha 100ezer ember együtt énekli néhány órán át, hogy Highway To Hell stb.