‘Szia, Itthon vagy?!’

Gyerekkorom pipázópadja. Egykori házunk terasz lépcsője. Nyilván volt itt mindig szék is, de soha életemben nem ott ültem, mindig a lépcsőn. Ma eredetileg azért mentem, hogy a dzsungelt kissé kordában tartsuk. Épp ezen a lépcsőn ültem és cibáltam a gazt a terasz széli virágokból, mikor jött egy ‘Szia, Itthon vagy?!’ kérdés. Azt mondtam, nem vagyok itthon, mert épp otthon voltam. 5 perc múlva már ketten ültünk a lépcsőn a kérdezővel.

Mert ha egy számunkra fontos ember ezt és így kérdezi, az általában azt jelenti, hogy valamiért nekünk azonnal találkoznunk kell. Mert pl. valamiről fontos most beszélnünk. Mert lehet, hogy bajban van, de az is lehet, hogy csak bajban érzi magát. És ilyenkor az a helyes válasz, hogy ‘itt ülök a pipázópadon, várlak’. Olyan sokszor mondjuk, hogy ‘épp főzök, csak még épp befejezem, már nem sokára, majd holnap, ha el nem felejtem, stb.’ Pedig valójában ezek közül olyan nagyon kevés olyan pillanat van, amikor olyan dolgot csinálunk, amit ne lehetne bármikor máskor…

Ültünk, néztünk, beszéltünk és valami megoldódott. Nem kellett hozzá semmi csoda, csak egy másik ember nézőpontja. Hogy ami az egyik sarokból még félelmetesnek tűnik, egy másikból talán már természetesnek látsszon.

Beszéltünk a pipázópadról is. Ezt a képet már több mint egy hónapja fényképeztem. Sosem mondtam senkinek, hogy ez az én egyik pipázópadom. De ma itt ketten üldögélve egyből szóba került, hogy ‘ez is az, ugye?’. Akinek van sajátja, egyből felismeri a másét.

Remélem, akinek nincs, az meg hamarosan keres magának.